2012. december 30., vasárnap

Kukából túrt dráma

Mostanában gyakran kések munkából.
Valamelyik szomszédunk új szokása, hogy kiszortírozza régi könyveit, s azokat a kukák mellett hagyja. Ezt reggelente munkába menet észre veszem, válogatok, mint ha csak antikváriumban lennék, majd visszasietek a lakásba, hogy lerakjam újonnan guberált kincseimet.
Ezeket a szerzeményeket a konyhában tartjuk, ami olyan ettől, mint egy mai divatos kávéház. Tea, ezüstözött kínáló, rajta édesség, és könyvek sorakoznak az asztalon.
A következő adag a wc-be kerül majd. Az is olyan hangulatos.


Először Csingiz Ajtmatov - Fehér Hajó című könyve került a kezembe.
Népmesei motívumok, ősi legendák a kirgiz szocializmus valóságában. Ma rossz passzban voltam, így remek alkalomnak tűnt ez a drámához.
Megkapó kis történet. Tetszettek az ősökről szóló történetek.
Mindazonáltal egy megrögzött idealistának a szomorú vég nem pusztán csalódott vállvonást von maga után. Persze a dráma az dráma. Nincs benne rossz vagy jó, avagy: minden rossz, aminek a vége rossz. Így tartom. De ma ennek volt itt az ideje. Egy jó időre elég is lesz.
Mindazonáltal meleg szívvel ajánlom.

"Az Isszik-Kul-tótól nem messze, egy kis telepen él a kisfiú, s féltett kincsével, egy távcsővel figyeli a tavat, s a tavon a fehér hajót, melyen talán az apja dolgozik, s elképzeli, ahogy hallá változik, s odaúszik hozzá.
Mert a kisfiú csak álmodozhat rég nem látott szüleiről: a nagyapja neveli, ő vesz neki iskolatáskát is, és ő meséli el Koronás Szarvas Anya történetét, akitől egész nemzetségük származik.
De a szarvasok rég elszöktek arról a vidékről, mert az emberek üldözték s gyilkolták őket, s már Koronás Szarvas Anyára sem emlékeznek. Az ő emlékét csak az öreg Lótifuti Momun őrzi, a kisfiú nagyapja, de őt a többiek semmibe veszik, s kinevetik szovjet emberhez méltatlan buta meséit.
És egyszer a szarvasok mégis visszatérnek…
A 2008-ban elhunyt világhírű író kisregénye egzotikus világot varázsol elénk: a hegyi falvakban élő kirgizek életét, akik közül sokan immár hagyományaikat, legendáikat, emberi tartásukat elveszítve pusztítják környezetüket s önmagukat. Egy kisfiú ártatlan, tiszta szemével látjuk őket s „olthatatlan, gyötrő, örökös szenvedélyüket, hogy többnek lássák őket, mint akik”.
Ajtmatov legszomorúbb, legpesszimistább írása a nagyszerű életmű kiemelkedő alkotása."

2012. december 26., szerda

Karácsonyi bejegyzés

Így karácsony tájékán nyilván nem én vagyok az egyetlen ember, akinek meggyűlik a baj a világgal.
Olyan témákkal kell szembesülnünk, amit idáig egész évben módszeresen próbáltunk elkerülni.
Többnyire ilyenek például a családi problémák.
Ugye milyen jó már, hogy nem élünk otthon, nem kell együtt élni, nem kell alkalmazkodni, más kínja miatt kínlódni. De ezek a napok nem erről szólnak. Minden évben ilyenkor összekényszerül a család és megpróbálják elviselni egymást egy pár napra.
Az előző bejegyzésem, amivel nyilván nem sokan találkoztatok, kitöröltem. Arról szólt, hogy milyen borzalmas élményeim voltak, áldozatául estem a sorsnak és természetesen mindenben végig nekem volt igazam.
S bár ez így is volt, nem hiszem, hogy hosszas monológokat kéne erről írnom, hogy ezt bizonyítsam.



Inkább beszéljünk arról, hogy a mai nap végén, egy nagyon nehéz hetet lezárván Anya végül idejött hozzám, hogy megbeszéljük a dolgokat. hosszasan beszélgettünk, én az első fél órában kb ordítottam és sírtam (nagyon. készen voltam.) majd megnyugodtam és hosszasan beszélgettünk. Ha másért nem, ezért megérte a szenvedés. Egy mindent tisztázó beszélgetés, ha hajlandóak vagyunk eljutni a végéig és nem szakítjuk félbe az első kommunikációs zsákutcába jutva, mindent megér.
Ilyenkor mindig az az érzetem támad, hogy létezik mindenkire vonatkozó, egyetemes igazság. És szerintem minden ünnepnek is hasonló tanulságokkal kell zárulnia.
Meg lehetőleg mindennek.
Hogy akarjunk jobbak lenni, hogy hajlandóak legyünk a változásra és arra, hogy ne csak magunkért éljünk és cselekedjünk, hanem célokért, eszmékért, a jóba vetett hitünkért.
Számomra többnyire ez jelenti az elmélyülést és az elmélyülés jelenti az ünnepet. Nyilván, ha kicsit inger-gazdagabb érzelmi életet élnék, akkor ez a fogalomkör bővülhetne, de egyelőre ez is megteszi.

Nem akartam elsőre filmajánlót írni, mikor megnéztem a Felhőatlaszt. Nem tudtam, hogy mit is kéne gondolnom róla, meg úgy gondoltam, el fog jönni az ideje. Végül az ünnepi eszmékre reflektálva, s több filmkritika elolvasása után mégis megírom most a véleményem:
Gyakran megdöbbenek, mikor kiderül, hogy másnak nem feltétlen tetszik az a film, vagy könyv, ami nekem esetleg a kedvencem. Meglepődöm, mert ezeket a műveket általában a zsenialitás egy egy manifesztumának látom.
Ma megvilágosodtam eme szokásosan jelentéktelen egyértelműségben is:
Más más értelmi és érzelmi beállítottsággal mindenkinek más kinyilatkoztatásokra van szüksége az amúgy egyetemes és egyetlen igazságról. Azt hittem, annak van egyfajta, egyértelmű megfogalmazása, ami ha elhangzik, akkor mennyei trombiták zendülnek fel és világosság lepi el az égboltot és minden csillogni kezd, mint a legmagasztosabb elme legragyogóbb gondolata.
Tévedtem. Egy egyszerű embernek valami bájos, már-már naivan egyszerű kijelentés fogja azt nyújtani, amit egy heves érzelmi életet élő embernek valami túlcsorduló, másoknak valami szellemes, megint másoknak valami csavarosabb gondolat fog jelenteni.


Szerintem a Felhőatlaszból mindenki kikaparhatja a magának valót. Így be kell látni, - mert azt olvastam, hogy egyes kritikusokat zavart ez a sokszínűség - valószínűleg lesz olyan része a filmnek ami nekünk sok, vagy épp kevés. Én szeretem ezt a nézőpont váltogatást és nem érzem úgy, hogy például - szintén említett - konyhafilozófia jelenne meg a filmben, azaz mindenből egy kicsi, de még ha így is van, nem érzem ezeket összefüggéstelennek. Miért is akarnék mindenáron egy buddhista propagandafilmet végignézni? Nekem ezekből inkább az jön át, hogy a rendezők az író sok fajta filozófiával találkozott és teremtett magának egy sajátot, ami számára a legközelebb áll az igazsághoz. Sokkal igazság.szerűbb ez nekem, még ha kiforratlanabb is, ha kísérlet-szerű is.
Nem mellesleg, ellenkezni nem tudunk velük, ha azt mondják, mindennek oka van, minden mindennel összefügg és a szeretet a legfontosabb. A színészek nem mellesleg zseniálisan és hitelesen játszanak, szerintem a maszkírozás is jó, sok esetben felismerhetetlenségig mások voltak a színészek de tisztára megörültem neki, ha valakit mégis felismertem. És jók a vágások a történet menete, hiszen három órán keresztül képes voltam csak a filmre koncentrálni, úgy hogy nem esett nehezemre sem. Például ugye az Inception-nél néha erőlködni kellett, hogy koncentrálni tudjak, itt nem lehetett nem oda figyelnem.

Tőlem a film 10/9-et és egy nagy tapsot kap!

2012. december 21., péntek

Költő késsel


- Meghalok. -
hazudta,
hogy meg ne lássam,
a kést,
ami lassan
haladt
a szíve felé

-Szívemben kés.-
hazudta,
hogy meg ne lássam
a szakadékot
szavai között.

-Zuhanok -
hazudta
zuhanás közben.

                  Hervay Gizella

2012. december 13., csütörtök

Közös titok

Nagyon érdekes volt mikor azt álmodtam, hogy beszököm egy ázsiai konferenciára.
Itt volt egy kis műsor is, amit végignéztem, bár végig nagyon izgultam, hogy senki ne jöjjön rá hogy illegálban vagyok ott.
Viszont a japán család, akinek az asztalához ültem, nagyon megkedveltek, így a konferencia szervezésében lévő játékokba is beszerveztek. Itt az volt a feladat, hogy oda kellett menni valakihez, és "utalni neki valamire".
Én ebben nem akartam részt venni, de szinte odavonszoltak a családfőhöz, aki már nagyon várta, hogy mit mondok neki. Valahogy így biztatott:
"Gyerünk már, mi lesz?"
Én meg:
"Jó-jó, egy perc...."
És ekkor beugrott, gyorsan odasúgtam neki:
"De úgyis csak egy perc az egész..."
"Áhá!" - mondta ő.
Nagyon meglepődtem. Vajon mire gondolhatott? Mit hisz, mire jött rá? Hiszen én magam sem tudom, hogy mire gondoltam. Sebaj. Biztos nem ez a lényeg.
És tényleg nem. Attól a pillanattól, hogy én a fülébe súgtam, ahogy utána egymásra néztünk és minden energia ami közénk szorult, megváltozott. Lett köztünk valami intimitás, amit nem úgy értek, hogy hirtelen vonzódni kezdtem volna a csúnya bácsihoz - bár volt az egészben valami merőben bensőséges érzés - de egyszerűen minden merőben más lett utána. És ki is derült, hisz a feladat után elárulták a szervezők, hogy mi a játék lényege:
A közös titkok mélyítik el a kapcsolatokat.
Valami, ami csak kettőnké, egyből "mi-t" csinál "belőled és belőlem." Ez egy szövetség, amit mindkettőnk közös érdeke, hogy ápoljunk.

Milyen visszafogott és mégis sokatmondó
utalás az initimitásra...

Nos, miután ez a blog a lelki fejlődésemet hivatott lekövethetővé tenni, így azt is át kell gondolni, hogy mi végett álmodtam ezt. Ó csak nem? Egy vágyálom... :D
Elnézést az indokolatlanul sok "...-ért," de mégis csak ez a legbensőségesebb írásjel, nem-e?

2012. november 30., péntek

A boldogság ígérete

Nem, ez nem egy depis cikk lesz, köszönöm, én nagyszerűen vagyok.
Ez egy trendi cikk lesz, ami a jelenlétről fog szólni, mint egy saját elképzelésem a múltkori előadáson hallottakról.

Mostanában elégedett vagyok az életemmel. Egyszer csak lettek céljaim. Egy ideje lenni akarok valaki. És még azt is elhiszem, hogy ez lehetséges.
Most más szomorú. Ugyan az bánt most másokat, ami eddig engem bántott.
Talajtalan lebegés. Ez a célok hiánya, ami elvisz minket a múltba és a jövőbe, ami miatt úgy érezzük, a dolgok kifolynak a kezünkből, pedig mi kétségbeesetten próbálnánk utánuk kapni. Szellemlét. Nekem már nevetnem kell rajta, pedig bármikor visszatérhetek ide. Olyan törékeny, illanó a boldogság ígérete, nem is lehet megfogni. Aki erről beszél, az a fán mutat madarat.


A boldogság nem ígéret. Ez a két szó egymás mellett nem lehet igaz. Vagy most, vagy soha, itt nincs más lehetőség.


U.I: nézzétek meg a Békés Harcos-t, amit már értékeltem korábban, viszont a videóját letörölték, meg amúgy sem emlékeztek rá, így kirakok egy másikat:

2012. november 18., vasárnap

2012. november 11., vasárnap

Telepátia?

Álmodtam egy régi barátommal, Tündével. Nagyon ritkán látjuk egymást, mert más városban tanul. Lehet már egy éve hogy láttam, de lehet fél.
Tehát nem volt várható, hogy megjelenik nekem, de így történt.
Debrecenben voltunk és a Kölcsey központ előtt tanított görkorizni. Ez önmagában meglepő, hiszen a világért sem húznék a lábamra görkorit. De akkor jó mókának tűnt. Annak ellenére, hogy Tünde elég vadul húzott át az úttesten a zebrán aztán bele a forgalomba. Kicsit megijedtünk, de nem volt zavaró.

Ennyi volt az álom. Ma az első ember ő volt facebookon, pedig sosem szoktam ott látni. meg is írtam neki, hogy mit álmodtam ő pedig mondta, hogy nemrég volt görkorizni.
Nekem fogalmam sem volt róla, hogy szokott ilyet, vagy csak kivételes alkalom volt-e ez, azóta sem tudom.

Ennek az egésznek mi értelme? :D




Össze vagyunk kötve, össze bizony.
Nagyon érdekes cikket mutatott Apa a múltkor. Tudományosan elég nehéz bebizonyítani, hogy hol található érzelmeink központja. Én nem is szeretném azt állítani, hogy a szívben, de érdekes belegondolni a következőkbe:
A cikk állítása szerint a szív elektromágneses mezeje a legerősebb a testünkben, s jóval a testünkön kívülre sugárzik. Ha két ember egymás mellett áll, ezek az elektromos impulzusok hatnak egymásra, így az emberek tudják befolyásolni egymás hangulatát.
Még érdekesebb, hogy elvileg azt is megmérték, hogy két szív előbb reagál egymás hullámaira, mint egy testen belül a szív és az agy.
Én ezt tökéletesen elhiszem, nevezhet bárki naivnak. Nem, nem is hiszem, inkább tudom.


2012. november 5., hétfő

Új emberek

Kisbabákkal álmodom már napok óta.
Igazán nem tudom hova tenni, hiszen ha csak tehetem, nem gondolok ilyesmire. Gyereket nem várhatok, max a Szentlélektől, nem is él egy sem a közelemben és a kisfiú, akire vigyázhattam volna nem jelentkezik. Sebaj, úgyis millió dolgom van - új iskola, új munkahely, stb.

Na és pont ez az. Milliónyi új ember. Dereng már? Szerintem ez lehet a kisbabaözön megfejtése. Szerintem....


2012. november 4., vasárnap

Ó igen és az igazak

Nos tehát van eza  könyv, a Vidd hírét az igazaknak.
Angolul ez: Mutant Message Down Under. - Érti a fene. Annyit lehet tudni, hogy az írónőt hívták mutánsnak az Ausztrál bennszülöttek, amire persze minden okuk meg volt.

Tegnap kiderült a számomra, hogy milyen furán is olvasom a könyveket. Már elmondtam, hogy a regények nem annyira érdekelnek, mert nem feltétlen izgatnak a nyelvi finomságok. Ez annyira így van, hogy ezt a könyvet is képes voltam úgy végigolvasni, hogy fel sem tűnt a szerző nő végtelenül idegesítő stílusa, amiről utólag felvilágosítottak. Végtére is teljesen igazuk volt, mondhatjuk rá azt, hogy idegesítő, bár szerencsére nekem az írók személyisége kevésbé jön át a szűrőmön, mint egy átlagos embernek. Úgyhogy bennem a lényegi információk maradtak meg, tehát az, amit a bennszülöttek mondtak, az szerintem jó volt, bár az is tény, hogy nincs igazán kifejtve, hogy mire gondolhatnak, az írónő mondjukk azt, hogy az olvasó spirituális tájékozottságára épít. (mondjuk ezt...)
Ettől függetlenül rövid, pici könyv, hamar elolvasható, egy film helyett elolvasható.

Ó és igen, még két szót a borítótól. Finoman szólva is undorító, de ne menjünk a szakmai részletekbe. Bár gondolom, nyilván feltűnik mindenkinek ez a kifutó szöveg, vagy ez a random bennszülött, akiről konkrétan nem lehet megtudni, hogy kicsoda. Random arc és kész.

2012. október 27., szombat

Játszani

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

 

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

2012. október 20., szombat

Az erkölcs bajnoka

Álmomban visszaemlékeztem egy regressziós hipnózis további részleteire.
Ez nagyon furcsa és vicces és hihetetlen és... és... Na. Értem.

A hipnózis közben kibontakozó történet azt mutatta be (azt hiszem, már leírtam a sztorit, az, amelyikben egy arab férfi voltam), hogy miért vannak most komplexusaim. A férfi életének legvégét - ami nem volt túl szép - láttam csak. Ez után megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy áldozata voltam egy kegyetlen helyzetnek. Utólag hipnotizőrömmel beszéltünk ugyan erről a karakterről, amiből szintén az derült ki, hogy milyen szimpatikus, ámde szerencsétlen ember voltam. Azaz abból, amit tudtam róla, ezt a következtetést lehetett levonni.
Nos, nyilván senki sem fekete vagy fehér, továbbra sincs értelme ítélkezni. Az esti álmom mégis teljesen új színt adott eddigi elképzeléseimnek......

Tegnap este egy olyan társaságban találtam magam, - és itt sikerült egy hosszan részletező szöveget egy gombnyomással véletlen kitörölnöm - ahol az emberek nagyon érdekes dolgokat csináltak, de én mégsem találtam őket annyira izgalmasnak. Úgyhogy egy idő után leültem az egyik tábortűz mellé (három volt) pár férfi mellé. Az egyik megkínált hasissal. És akkor beugrott minden.

El kezdtem nekik mesélni a történetem. Egyszer assassin voltam. A XII. században Arnold lübecki apát azt emlegette, hogy Haszan egy kábítószer, a "kender" segítségével babonázza meg azokat, akiket a halálba küldött: E szer lelkesedést váltott ki, eksztázist, az érzékek eltompulását, mámort. Ekkor jöttek a mágusok, s az alvóknak fantasztikus, gyönyörűséges dolgokat mutattak; aranytőrt nyomtak a kezükbe, s megígérték nekik, hogy mostani gyönyörűségük örökké fog tartani, ha teljesítik a kapott parancsot.

Még azt is elmeséltem a többieknek, hogy a vakítás volt a védjegyem. A szemgolyókat mindig megtartottam. Amolyan kabalának.
Már nem is vagyok olyan szimpatikus, igaz?
Mellesleg ez a kis kiegészítés sok mindent megmagyaráz. Hogy mit kerestem ott, miért vállaltam el a feladatot, ha erősen sejthető volt, hogy meg fogok halni. Mondjuk itt nem kellett megölni senkit, ez tiszta szerencse, amúgy is ez egy speciális ügy volt.

És hogy hogyan kell elképzelni egy assassint? Keresgéltem a képek között, nem pont úgy, mint abban a bizonyos számítógépes játékban. Én így emlékszem magamra:

Kicsit ennél csúfabb voltam, bár hasonkorú meg satöbbi. Ez a kép nagyon odabaszott, pedig elég egyszerű. De nagyon hasonlít a bennem élő képre.

Na tehát a történet tanulsága:
Az egyértelmű, hogy nem voltam egy ma született bárány és akármilyen trauma ért, biztos én is okoztam másoknak. Gyakran látom magam abszolút szerepekben, de ez soha nem ad valós tükröt az embernek. Kapunk és adunk folyamatosan, egyaránt. Talán mástól kapjuk, amit valakinek továbbadunk, de minden tettünknek visszhangja van. Erre mondják az angolok, hogy "What goes around, comes around. Ez az élet körforgása. Soha. Semmilyen körülmények között nem hibáztathatunk másokat a velünk történtek miatt. Mert nincsenek mások, csak mi vagyunk, egyedül, mindennek az oka mi vagyunk, mindent mi adtunk és mindent mi kaptunk.
Felelősségvállalás. This is the moral of the story.

2012. október 15., hétfő

Búbánatos

Elmondom, miért nem írok.

Nem igazán tudok mostanában elvont témákban gondolkodni.
A hasam a sírba visz -elvileg a stressztől fáj- és az idegeim is kikészültek szinten emiatt. Nem figyeltem és beraktam egy fémszélű tányért a mikróba. Egy másodperc volt, észrevettem, leállítottam. Tíz percbe került viszont, mire abbahagytam a remegést. Egész testemben remegtem.

Álmomban gladiátor vagyok. - Hiábavaló küzdelem.
Álmomban ordibálok az emberekkel semmi dolgokon. - Frusztráció.
Farkasok támadnak a kutyámra. - Féltem a lelkem.
A gyilkossal barátkozom. Próbáljuk megbeszélni a történteket. Legalább ez....



2012. szeptember 28., péntek

Atlantisz-szindróma

Avagy aranykor-szindróma, ahogy a nővérem mondaná azokra, akik hisznek az ilyesmiben. Persze mi, megrögzött idealisták csak mosolygunk az ilyesmin, ugyebár?

Ha nem tűnt volna fel kedves olvasóimnak, most épp népmesetanulmány kötetet olvasok, az mozgat meg ennyire. Több szerzős a dolog, így a tartalom is nagyon sokrétű, változik mind érdekességben, mind hitelességben, de mint azt tudjuk, nagyon jól ki tudom szűrni a hantákból is a lényeget. mert hát vannak egészen kurucinfó minőségű gondolatok is benne, igaz, nagyszerű tudósok is értekeznek a népmesékről a könyvben.

Most épp egy elvarázsoltabb arc gondolatairól olvastam, melyek nagyon jó gondolatok amúgy, szinte sajnálom, hogy ennyire űrszittya-buzgó az emberünk. Viszont a kutatásai abszolút értékelhetőek.
Kezdődik ez ott, hogy: "Hol volt, hol nem volt..."
És láss csodát, úgy folytatódik, hogy:
...még a régi világban, az Óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr...."
Pontosan ezt az egyetlen mondatot elemzi a tanulmány.
És akkor van itt szó mindenről, Özönvíz (Op. tenger) és jégkorszak (üveghegy) előtti időkről, ahol viszont egy olyan világgal találkozhatunk, amiben kurta farkú malac túr, azaz nagyon is hasonlít a mai világra. Tehát népmeséink egy olyan világról beszélnek, mely a mienkhez hasonlatos, ámde az emberiség előtti időkbe nyúlik vissza. Hoppá!
Itt van egyes számú Atlantisz értelmezésünk, miszerint egy a mai embert megelőző civilizáció létezése jelentette az emlegetett aranykort.
De menjünk messzebbre...


Kettes számú értelmezésünk, hogy itt többről van szó, mint civilizáció előtti civilizáció. Inkább élet előtti élet, teremtés előtti ... előtti? Teremtő gondolat.
Az ötlet, ami anyaggá lett, egy álom, ami valóra vált. (Igen, itt a blogcímre utalgatok.) Vagy ahogy a Beszélgetésekben Isten mondaná, a "Nagy Terv." A legmagasztosabb gondolat az életről, a dolgok lehetséges kimeneteléről. Talán ezt a mesék hozzák el nekünk, melyek azt állítják magukról, hogy ők mindennek az eleje. És talán nem tévedünk, ha azt gondoljuk, mindennek a vége is.
Ebben az esetben a mese komoly párhuzamot mutat számos vallással is, melyek az világ eljövendő végkimeneteleit latolgatják. Akkor végül is megint felmerül a mese mint olyan fontossága, szerepe a világban. Kitaláció, vagy a világ működésének alapjait rögzítő tudás?
De a világ alapvető meghatározásának mi köze van az aranykorhoz, a tökéletességhez? Talán észre kéne vennünk magunkat, azaz azt, hogy az aranykor itt van. Talán nem körülöttünk, inkább az elménkben, a gondolatainkban, a képzeletünkben. Talán ez egy kulcs, egy megoldás minden kérdésre. A lehetőség a képzelet, a mese, az erre való tudatosság.Lehet az üzenet nem más, mint hogy nekünk magunknak kell megteremteni, amire vágyunk. Hiszen a világ csak egy hologramm, illúzió, álom, mese.
Akkor mégis miben kéne hinnem? Mi más legyen számomra a bizonyosság?
Én maradok aki voltam, mert tudom, amit mindig is tudtam.


2012. szeptember 27., csütörtök

Mese

„Kezdődik pedig ez a történet avval, hogy a cinkotai község plébánosa felment Mátyás királyunkhoz Budára, igen nagy kéréssel köszönt be a királyhoz. Elmondta a plébános, hogy milyen szegény az ő eklézsiája, és hogy ő mennyire szeretne boldogabb nyáj fölött pásztorkodni. S hogy hát tudja meg a felséges király, hogy a cinkotai plébánia valamikor apáturaság volt, tanúsítja azt egy felírás is, amit éppen nemrégiben találtak egy kövön, …. Hogy milyen Isten előtt kedves dolgot cselekednék a király, ha visszaadná a cinkotai plébániának az apáturaságot, …

Azt felelte Mátyás király:

- Meghallgattalak, tisztelendő atyám, meg is teszem, amit tőlem kértél, ha méltónak ítéllek tégedet, egyszerű plébánost, az apáturaságra. Az pedig azon múlik, megfelelsz-e nékem három nehéz kérdésemre.

 
- Mi légyen az a három kérdés, felséges király?
- Azt is meghallod nyomban, tisztelendő atyám. Első kérdésem: mit gondol a király? Második kérdésem: hol kél fel a nap? Harmadik kérdésem: mennyit ér a király?”
"- Nohát halljuk, tisztelendő atyám, az okos szót. Először is, mit gondolok én most?
- Felséged azt gondolja - feleli a mester -, hogy a cinkotai plébános áll előtte, pedig csak legkisebb szolgája, a cinkotai kántor teszi felséged előtt az udvarlását.
Nagyot nézett erre Mátyás, azután csak biccentett. Ez a felelet bizony talált.
- Hát azt meg tudod-é mondani, hol kél fel a nap
- Meg hát! - mondja rögtön a kántor. Felségednek Budán, nekem meg Cinkotán!
- Ez is jó volt! - bólintott egy nagyot a király. - No most, kántor uram, mennyit érek én?
- Mennyit ér felséged? Azt is megmondhatom. Mert Felségedet Isten fia után a legelsőnek helyezem az emberek rendjében. Mivel pedig az Isten fia harminc ezüstpénzre becsültetett, úgy gondolom, Felséged megér huszonkilencet.
A király szívesen elmosolyodott erre az elmés és derék feleletre, tüstént felajánlotta a mesternek magának a cinkotai apáturaságot…"

2012. szeptember 24., hétfő

Nagyon érdekes. Földrengés. Még sosem álmodtam földrengésről.
Alapjaiban változik meg valami. Egy rendszer omlik össze. Bennem. Gondolom. Gyilkosommal összebarátkoztunk.
Ez így megy, mikor jól megy?


2012. szeptember 20., csütörtök

Ki hozza a döntést? 2. rész

Kicsit tovább flesseltem most ezen az álmon.
Most épp a reinkarnációról olvasok, emberek előző életbeli utazásairól.

Erről jutott eszembe, hogy akit ma megöltem álmomban, nos, ő már ölt meg engem - egy előző életemben. Ebben az aspektusban már csak az az egyetlen furcsaság, hogy akkor ugyanezzel eddig miért nem próbálkoztam? Nyilvánvaló, hogy azért, mert a szemet-szemért elv egy elég elfuserált gondolat, pedig sokaknak természetesen hangzik.
"Csak visszaadom, amit kaptam..." - Gondolja az ember. De ezzel csak mennek körbe körbe. Ez nem töri meg a láncot.

Elmesélem az első regressziót, mert nem találom a régi bejegyzések között.

Arab férfi vagyok. Nem nagyon emlékszem a külsőmre, csak, hogy szőrös vagyok meg nagyon karakteres orrom van. 35 körül vagyok. Egy tevén utazom a sivatagban. Nagyon nehezen haladok előre, a teve nem akar oda menni.
Eléggé a tudatomnál vagyok, közben végig töprengtem az eseményeken. Hallom, ahogy Márta, a hipnotizőröm próbál rávenni, hogy nyugtassam meg a tevét. Lehet nem vagyok elég mélyen?Előveszem a tarisznyám. Egy négy részre osztott arany tábla van nálam, azon írás, vagy jelek. Nem tudom elolvasni. Talán olvasni sem tudok.
Egy táborhoz érek, ott sátrak. Egyből a fehér sátorba megyek, ami belül kék. Ott egy fehérbe öltözött ősz, fehér szakállú ember. (Én feketében vagyok.)
Erősebb, mint ahogy kinéz. Fojtogatni kezd. Kéz nélkül.
Márta kérdi, hogy mi történik. Nem kapok levegőt, fulladozom. Erős szorítást érzek, nagyon erős. talán ezért húztam a torok csakránál az "Ördög" kártyáját?
Nem öl meg. Talán odaadtam neki a táblát. Hiszen azt akarta. Valahogy kikerültem a sátorból. Egy fiatal férfi ennem és innom ad. Nagyon hálás vagyok neki.
Visszaérek a városba. Egy közepes méretű porfészek. Bemegyek egy házba, fel az emeletre. Az apám vár ott rám (nem a mostani). Számon kér a táblával kapcsolatban. De nem tudok neki válaszolni, nagyon szédülök. Majd szétrobban a fejem. Fuldokolni kezdek. Az apám próbálja belőlem kiszedni a választ, amíg nem késő. A szédülés, a fulladás most egy másik érzésre vált. Zsugorodom.
Ez lehetséges? A fejem környékén elhagyom a testem.
Talán kileheltem a lelkem.Ahogy felülről nézem magam, üres a szoba. Apám ott hagyott haldokolni, egyedül haltam meg. kiszállok a tetőn át, még látom egy kicsit az utcát.

A mai álmomban azt a személyt öltem meg, akiről azt hittem, ennem ad, de valójából megmérgezett. Miután felismertem őt, tudom, hogy ebben az életemben ki az. Az apát is felismertem. Megdöbbentő, ez a hipnózis legalább három éve volt és még mindig mindenre emlékszem. És most értettem meg, hogy kivel milyen céllal találkoztam ebben az életemben.
Ennek alapján azt gondolom, az egyikőjük jó úton halad, a másikuk viszont újra elszúrta. Ha nem akarom megölni, akkor valahogy fel kéne oldanom a kötést. de vajon hogyan?




Ki hozza a döntést?

"Későbbi tanulmányok kimutatták, hogy másfél másodperccel azelőtt, hogy eldöntenénk valamely izmunk megmozdítását, mint például egy ujjunk felemelését, agyunk már kiadja a mozdulat végrehajtásához szükséges jeleket, Megint felmerül a kérdés: ki hozza a döntést, a tudatos, vagy a tudatalatti elme?"

Erről első körben az jut az eszembe, hogy ha ez lehetséges lenne, akkor az lenne a munkám, mint Mr. Nobodynak, azaz: tudományos-fantasztikus kérdéseken töprengenék egy tévéműsör keretein belül, melyhez egy stáb sokatmondó animációkat készítene és bár semmire nem válaszolnánk, de nagyon sokat sejtetnénk. Ez legyen a munkám. Ámen.

Második gondolatom, hogy mennyire megrázó a tény, miszerint bárkinek olvasom fel a fönt idézett mondatot, mindenki rezignált arccal gépez tovább, nem is törődvén elméje béklyóival.
Komolyan csak én flesselem túl a helyzetet? De engem megdöbbent a gondolat, miszerint nem hozhatok úgy döntést, hogy azt már ne hozta volna meg előttem valami általam ismeretlen energia. Bár ez elég spirituálisan hangzik, szinte Istenien, mégis, a gondviselés érzete helyett valami egészen mást érzek. De ennek persze csak zaklatottságom az oka.

Ma valami döbbenetes szellemi élményre vágyom, hiszen olyat álmodtam, melynek jelentése messze meghaladja eddigi határaimat. Olyat tettem álmomba, melyet konkrétan nem merek ide leírni.  De jelentése a következő: Bizonyos sugallatok hatására az eddig fölém rendelt hatalom elleni, mind ezidáig példátlan lázadás, autoritásának teljes megdöntése.

Már régóta belenyugodtam gyávaságom tényébe, egy jó ideje már, hogy nem próbálok semmilyen korlátot sem feszegetni. Érzékeny vagyok hozzá, gyenge és lusta is. Tehát minek? De már mint a föld alatti kis virágmag én is megláttam egy álmot a fényről és lelkem el is kezdhetett fölfelé törni. Ki kell lépnem a komfortzónámból. És ez a télen fog megtörténni, úgy vélem.
"A vak is azt mondja, majd meglátjuk!"


2012. szeptember 19., szerda

Léna



Magyarósi Éva Hanne/Léna 
Történet egy lányról. A belső remegésről. Egyetlenegy felismerésről. A szerelem is elmúlik, mint ahogy a köd száll fel.



2012. szeptember 14., péntek

Égi ág

Egy ideje elég negatívan gondolkodom, tudom, ez szégyen, gyalázat, ha az ember tudatosnak szeretné beállítani magát. Nyilván tudatában vagyok ennek a miértjeinek, de nem magyarázkodnék.

A mai napom azonban elég különlegesre sikerült. Égi jelek garmadáját véltem felfedezni, melyek csak úgy az utamba pottyantak lépten-nyomon. De ennek előzménye is van.
Feljött egy téma nemrégiben régi ismerőseimről, az angyalokról.
Iszonyat gonosz voltam. Lehúzó, hitetlen, arrogáns. Nem véletlen, az angyalos témákkal manapság túl könnyű visszaélni. Próbálok nem mindent elhinni, amit spirituális címszóval adnak elő, hiszen ugyan úgy elkurvult már ez a téma, mint a napi horoszkóp.
Ha spirituális mesterekről van szó, azonnal a hibákat, az átvágást keresem ijedten, közben meg persze szellemi partnerre vágyom. Észre kell venni, mikor az ember félti magát.

Lényeg a lényeg, angyalok. "Csak kérni kell és segítenek..." Oké...
Gondoltam, mjertisnye, bepróbálkozom. "Sziasztok népszerű arcok, és persze Te, X, aki mindig velem vagy..." Így kezdődött a sztori, persze nevesítve, de most nem árulom el, melyik angyallal tartom közvetlen a kapcsolatot, nem akarom megtörni a dolog személyes jellegét.
A Kívánságom másnap teljesült.
Bár be kellett látnom, nem jól kívántam, azaz túl nagyvonalúan, de kezdetnek megtette. Ez volt ma az első jel. Még meg is ijedtem tőle, még sírtam is.

De délutánra tudtam, hogy a gyeplő egy pillanatra a kezembe csúszott. Jött a következő kérés. Végre, egy kicsit szerényebb a szokottnál, s egy kicsit bátrabb is talán... Ekkora kiderült az ég. (1)
Majd jött az ág (2), egy kis darab faág mely a zsebre tett kezem ellenére egyenesen a zsebembe csúszott. Ekkor még nevetve próbáltam ideológiát gyártani, hogy miért is pont egy faág lenne a jel. (A fa szimbolikusan három szférára osztja a világot - s ez az égi szférából jött üzenet.) Gondoltam, vették az adást. Majd apró szimbólumok jöttek, mint szív alakú random dolgok. Most első dolgom volt, hogy húzzak egy kártyát is. Nem mondom, egyből passzolt a téma. És a világosság, ami most belém költözött, a remény és egy kis bódottá'.





2012. szeptember 13., csütörtök

It's raining, man!


 Esik

Ebben nincsen semmi vidám.
Ide hugyoznak az angyalok.
Ki vagyok rátok, ki ám,
Asszem' ma inkább hagyjatok!


by Endre Tót

Porcelain

"Porcelain"

In my dreams I'm dying all the time
As I wake its kaleidoscopic mind
I never meant to hurt you
I never meant to lie
So this is goodbye
This is goodbye

Tell the truth you never wanted me
Tell me

In my dreams I'm jealous all the time
As I wake I'm going out of my mind
Going out of my mind 


2012. szeptember 11., kedd

További gondolatok az étkezésről

Azt ígértem, folytatom az előző cikkemet, hiszen amúgy éppen csak elkezdtem azt, és nem is jutott időm kifejteni azt a témát ami miatt egyáltalán elkezdtem írni: Pár napja gyomorrontásom lehetett, mindent kihánytam, amit megettem, vagy ittam. Ez jelenleg úgy hat ki az életemre, hogy kevesebbet bírok csak enni, még nem merek bizonyos ételekhez nyúlni és evés után fura hangokat ad ki a gyomrom.

Már régóta meg van az a szokásom, hogy több ételt szedek ki magamnak, mint amennyi jól esne. Ez még nem lenne gond, de van egy olyan berögződésem is, miszerint nem maradhat étel a tányéromban. Így gyakorlatilag mindig túleszem magam, ami miatt őszintén csodálom, hogy nem vagyok túlsúlyos. De még ennél is meglepőbb, hogy a gyomrom sem tágult ki, mindig ugyanakkora adagokkal vívódom, mindig sok, mindig betömöm, aztán kezdődik előröl az egész.
Eddig nem nagyon foglalkoztam ennek a mindennapos túlkapásnak a lelki hátterével, hiszen a fájó telítettség érzet külön örömet, megnyugvást jelentett a számomra.
Minap azonban megtörtént a tragédia.

Gyomorrontásom után képtelen voltam megenni a kiszedett adagomat. Először vártam percekig majd egy falatot tuszkoltam magamban. Éreztem, hogy a gyomrom vészesen mocorogni kezd. Akkor arra gondoltam, hirtelen kell eltüntetnem a maradékot, amíg még én sem fogom fel, hogy mi történik. Nem ment, még egy falat és öklendezni kezdtem. Ennyi volt. El kellett tennem a főtt krumplimat.

Utána még egy két óráig folyamatosan ezen flesseltem, hogy vajon nem e lesz rossz az íze ha a hűtőben van, végül kimentem és megettem a maradékot.



Tehát. Maga az evés mint olyan szeritnem azzal állhat kapcsolatban, hogy mennyi törődést igénylünk. Mióta megszülettünk, az evés össze van kötve Anyával, aki táplált minket és az érintésén kívül ez volt a másik módja annak, hogy leghatékonyabban kifejezze felénk, hogy fontosak vagyunk neki. Természetesen, ahogy növünk, egyre több a lehetőség, de az "enni adás" nagyon sokáig elkíséri a kapcsolatot, akár a közös evés másokkal, majd végül a magunkat megetetés és másokat megetetés. Ha ebből indulok ki, azt a diagnózist kell felállítanom, hogy: úgy érzem, kevés törődést kapok, ezért szedek nagyobb adagot magamnak. Kompenzálok. Nyilván való, hogy ezen belső segélykiáltásomat tagadnám meg, ha nem ennék meg mindent, ami a tányérban van. Megkérdőjelezném ítéletem helyességét.
Nos, azt mondom, remek alkalom volt ez a gyomorrontás, hogy felülírjam eddigi nézeteimet és újra merjek kérdezni, mikor valami látványosan nem stimmel.

Push the button for instant Hallelujah at
http://www.instanthallelujah.com/


2012. szeptember 10., hétfő

Fake vegetarian ex-girlfriend

Nem tudom, lehet egyszer lesz ilyenem is.

Mostanában egyre többen lesznek a környezetemben vegetáriánusok. Most a lakótársam lett az például. Szerintem ez egy teljesen rendben lévő dolog, én is ritkán eszem húst.
De azért eszem. Nem biztos, hogy tudok azonosulni ezzel a "de hát az állatok is élőlények" dologgal, hiszen ne haragudjon meg senki, a növények is azok. Nem hiszem, hogy egy pillanatig is jobban örülnének az elfogyasztásuknak, mint egy állat. Az meg, hogy nem eszek meg semmit, aminek arca van, már rafináltabb indoklat, de nekem még mindig fake. Hányszor rajzoltam már majonézből arcot a szendvicsemre, hogy élvezetesebb legyen megenni az undorító felvágottat! A gyerekeket is ezzel szokták elkápráztatni, minél emberibb egy kaja, annál jobb megcsócsálni.
Most akkor ez minek tudható be az emberiség részéről? A gyermekekben még olyan könnyen észrevehető szégyentelen kannibalizmus öröme? (Arról nem is beszélve, hogy mindent összenyálaznak, azaz már előre próbálják megemészteni, ami körülveszi őket. Még téged is!)
Persze, hülyéskedem, mielőtt bárkiben felmerülne valami más.
Azaz részben szórakozom ezen az egészen, de másik oldalon csak foglalkoztat a dolog.

íme, egy krumpli arca:


Ha komolykodni akarunk, akkor vizsgáljuk meg a dolgok - először - tudományos oldalát.
Itt hamar kiderül, hogy ha jobban belegondolunk, ezen az égegyadta világon minden káros az emberi egészségre. Nem csak a hús (bár azt mindenki közösen utálja) de minden állati eredetű dolog (bár a tojástól néha én is hányni tudnék), például a nagyszerű méz is, de láss csodát, még a csodálatos zöldségek és gyümölcsök egy része is, melyeket amúgy megeszünk, például az ellenálhatatlan bab vagy a gomba. No sebaj. Együnk fényt, az a legfinomabb, főleg, ha szivárványos. 

Na de a lényeg még csak most jön. Szakterületem, a spirituális lényeglátás.
Állatot megenni nem jó mert:
Rezgéseinek frekvenciája már elég erős ahhoz, hogy hasson annak elfogyasztójára. Mindazonáltal ezek az energiák nem csak borzalmas életük, de förtelmes haláluk pillanatainak kódját is hűen megőrzik.
Szomorú, nem? De mi van a boldog csirkékkel (és a többiekkel), akik élete maga volt a csirkeálom, s haláluk előtt az őket levágó gazda engedélyt kért életük elvételéhez, s még egy imát is elmormolt, miközben a lehető leggyorsabban végzett az állattal?
Én azt mondom, gyerekek, MEGENNÉM!
Azt gondolom, a nagyszabású spirituális tanítások, mint a vegetarianizmus forradalmi tanításai, mindig elcsúsznak az individualitás cinikus kis banánhéján.
Gondoljunk csak a Bibliára. Mára már dogmatikusan értelmezett tételekben próbálták meg a lehető legegyszerűbben megfogalmazni a tömeg számára, hogy mi egészséges, mi nem, mi tesz jót a közjónak és mi nem. Nyilván, merő jó szándékból tették ezt.  De mivel túl nagy általánosságokban voltak kénytelenek gondolkodni, segítő javallataikat is kénytelenek voltak nagy vonalakban megfogalmazni. Nem volt helye egyedire szabni az igazságokat.
És ez öreg hiba volt.
Épp, mint ahogy azt én gondolom, a vegetarianizmus esetében is történt.
Nyilván, mivel a mai élelmiszerboltokban kapható ételek elég fostosak, a legjobban teszed, ha szigorú diétába kezdesz. Ha belegondolunk, amikor és ahonnan elindult a növényevés kultúrája, még simán lehettek a meglévő feltételek higiénia szempontjából túl veszélyesek a húsevéshez. Nyilván, a buddhista papok a reinkarnációs cuccos miatt sem ennék meg a húst, bár ez őszintén megdöbbent a buddhizmusban, hogy ha minden egy, akkor miért jobb növényt enni, mint állatot?

Tehát végső soron én arra buzdítanám a világot, hogy egyen bármit, egyen mindent, de tudatosan, értve, szeretetben és lehetőleg csöndben.



FOLYT. KÖV.

2012. szeptember 8., szombat

Filmezek

Megnéztem egy újabb Ves Anderson filmet. Most már nyíltan kijelenthetem, hogy nagyon tetszenek a filmjei. Nem tudom, utoljára melyikről írtam, de a Royal Tenenbaums és az Édes vízi élet is nagyon szórakozható, nézhető, szerethető filmek. Ez már csak abból is kiderül, hogy soha, semmilyen körülmények között nem foglalkoznék filmrendezővel, de nézzenek oda, mégis.

Az utóbbi napokban az őrülettel foglalkoztam. Valamiért úgy érzem, közel állok hozzá, hogy egyszer én is az legyek. Gének, életesemények, körülmények, personal features - minden erre hajaz.
Néha egyszerű ezen felül kerekedni. Ilyenkor zseninek érzem magam. :D Néha viszont nehéz.

Ajánlották ezt a családállítást, amiről nem emlékszem, lehet már írtam itt. Na lassan megérik a meggy.


2012. augusztus 26., vasárnap

Ill Soul Kill You

L (3) | I (2) | S (1) | U (1) | Y (1) | O (1) | K (1) |
From list of characters, you can write these English words (searched in most common 6000 English words): I, ILL, IS, KILL, LO, LOS, LOUIS, OIL, SILK, SKILL, SKY, SO, SOIL, SOUL, US, YOU,

2012. augusztus 25., szombat

A megmentő

Már írtam az álmokról, melyben a megjelenő, már jól ismert karakterek új szerepeket kapnak. Az egyik ilyen történet annyira tanulságos, hogy muszáj ide leírnom.

Otthon vagyunk. Egy teljesen új épület, nem azok, amikkel álmodni szoktam, tehát nem ott , ahol ténylegesen laktam is. Ennél fogva tudom, a ház, mint szimbólum jelenik meg az álomban. Gyakorlatilag egy új lakás volt, talán akkor költöztünk oda. Mindenki szobákat foglalt magának. Sorra rohangáltam ki be a szobákba, de valahogy egyik sem volt az igazi, plussz a szobák száma folyamatosan nőtt, ráadásul, a nővérem már lefoglalta a legjobbat, így lássuk be, nehéz volt választani. Tehát kerestem otthon a helyem, de nem találtam.
Itt kezdődik a történet.
A nővéremmel együtt elmenni készültünk. Már úgy értem, végleg. Különböző szimbolikus elemeket próbáltunk összeszedni a lakásban, hogy el tudjunk indulni. Ebből már csak a kalitkára emlékszem. -Ebben az az izgalmas, hogy azt hinném, a szabadságunkat keressük, miért visszük magunkkal a ketrecünket?- Innentől kezdve az álom egy drogos tripre emlékeztet. kicsit felerősödött ez az ami jó az nagyon jó, ami rossz az nagyon rossz fless. Én ezt az álomban felfokozódott érzelmeknek fordítom. (Akár mint egy szertartás, különleges esemény megemelkedett tudat és lelkiállapota.)
Az még a párhuzam, hogy volt túravezetőm is. A nővérem. Konkrétan arra emlékszem, hogy amint valami igazán rosszra fordult volna, fogta a kezem és elvitt onnan. Végig azt éreztem, hogy nagyon tudatos a történésekre, de még az én belső folyamataimra is!
Ahogy elindultunk az úton -mintha csak egy nagyon halvány akvarell képben sétálgatnánk- találkoztunk egy jófej kutyával. Neki még nagyon örültünk, csak jött a gazdája is. Róla később úgy gondoltam, hogy csakis a Sátán lehetett.
Ez onnan derült ki, hogy nagyon negatív volt a kisugárzása. Szinte a mellkasomra nehezedett a tekintete. Egy random férfi volt mellesleg, nem is emlékszem rá pontosan. De ahogy viselkedett, nagyon árulkodó volt. szúrós tekintettel nézett és dolgokat elváróan, parancsolva kért. Ha megadtad neki, nem volt rest kifejezni végtelen hálátlanságát, s már kérte/várta is a következő dolgot. Mikor már épp a nadrágomat ráncigálta volna le, hiszen neki nyilván jobban kell, mint nekem, a nővérem végleg elrángatott tőle.
Felébredtem.

Csak hogy a vége is érthető legyen, talán nem a sátánnal találkoztam, hanem inkább a legvégső félelmemmel. Ezt viszont nem fejtem ki nyilvánosan. Érdekes még annyi, hogy talán meg kellett volna vele küzdenem? akkor a nővérem rosszul tette, hogy elrángatott. De nem, ő végig tudta, hogy mi a szitu. Az volt az üzenet, hogy még nem állok készen. De türelem..........


2012. augusztus 21., kedd

Changing winds

Változnak az évszakok és változom én is, nincs mese.

Magamat ünneplem és énekelem
S amit én elfogadok, te is elfogadod majd,
Mert minden atom, mely enyém, éppúgy a tiéd is.


 És változnak az álmaim. Olyan szereplők, akiknek a viselkedése mindig ugyanaz, most megváltoznak. Annyira különös érzés! Mintha egy rozsdás gépezet aprócska fogaskerekei mozgásba lendülnének hosszú évek szünete után. A változás szele csapott meg és ez nagyon tetszik, már a gondolat, mert maga a változás előtt értetlenül állok. A természetem is megújul épp. Nem tudom, milyen irányba, ez nem jó vagy rossz, hanem csak más... Döbbenten figyeltem meg például, hogy jó ideje sírok a filmeken. Ez apróságnak tűnik, de én tudom jól, hogy eddig mennyire nem hatottak rám az ilyen dolgok.

 Jónak-rossznak szállást adok én, tőlem mindenki kénye-kedve szerint beszélhet,
Akadály nélküli őserejű természet.


 Tehát teret kell adni az újnak, szépen elengedni, ami már nem kell.
Az is eszembe jut még, hogy először levegő voltam, majd köd. Ha konkrétan meg akarnám jósolni a következő lépést (miért is ne?) azt mondanám: nemsokára patak lesz belőlem. Egy gyönge kis patak leszek őszre, egy kis pityergő, csöndes, szelíd patak. De ne sajnáljatok, hiszen mind tudjuk, merre igyekszik minden patak. Szeretem előre látni a jövőt. most hosszan látok előre.

Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd.


És most azt is elárulom, be fogok gubózni. Olvasni akarok, semmi mást. Várakozni csöndben, mint egy undi ki báb, ami tudja jól, ha türelmes, egy mégundibb pillangó lesz belőle. Ezer könyvet kinéztem magamnak, és sok vers és film is vár rám. Meg persze a várva várt munka (hazudok) és általa egy teljesen új élet is. Kíváncsi leszek....

Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.


 /Részletek Walt Whitman Song of Myself c. művéből/

2012. augusztus 20., hétfő

Holografikus álmok

Nos, már régebben is posztoltam a Holografikus Univerzum témában, akkor egy videót mutattam, mely egy bizonyos (hasonló című) könyvről szólt.
Elkezdtem olvasni ezt a könyvet.

Nem is tudom mit mondjak, szinte elárasztanak az érzések, ahogy rá gondolok. Szívem csücske ez a téma, hogy hogyan is működik a világ, mi a dolgok mögöttes lényege, mi az élet értelme, stb.
Úgyhogy nehéz nem elfogultan nyilatkozni, bár őszintén kétlem, hogy könnyű lenne kivetnivalót találni ebben az írásban.

Konkrétan a könyv két tudós, David Bohm - kvantumfizikus és Karl Pribram neurológus azon felvetéseit taglalja, miszerint az Univerzum maga leginkább egy hologrammhoz hasonlít. Erről nem írok többet, meg lehet nézni a fönt belinkelt videót.


Amit itt leírnék, az az, ami legjobban illik a bloghoz magához: a könyv álmokról szóló része.
Említenek itt egy bizonyos Montague Ulmann -t, aki a tudományos álomkutatás egyik úttörőjének számít. Sokat foglalkozott egy bizonyos ESP (érzéken túli érzékelés) nevű jelenséggel, melynek kutatása során a következőkre jutott:

Nem számít, hogy valaki mennyire vak spirituálisan,, vagy mennyire nem akarja észrevenni saját fogyatékosságát, az álmok változatlanul őszintén ecsetelik gyengeségeit, és tartalmaznak látszólag arra tervezett metaforákat, hogy a személyt finoman egy magasabb öntudati állapotba ösztökéljék.
Ulmann észrevette, hogy mikor valamely páciense nem vesz észre, vagy nem fogad el valamilyen igazságot magáról, álmaiban az igazság feltűnik újra és újra, különböző metaforikus alakokban és összekapcsolódva különböző múltjához kötődő tapasztalatokkal. Ezek mindig nyilvánvaló próbálkozások, melyek lehetőséget ajánlanak a személynek, hogy felfogja az igazságot. 


Ebből kifolyólag Ulmann úgy gondolta, összevetve saját tapasztalatait a könyvben főszereplő David Bohm munkásságával, hogy az emberiség lelke összeköttetésben áll, nem csak emberek közt, de a Föld nevű bolygóval és az egész univerzummal is. Álmunkban újra egyesülünk a mindenséggel, amely folyamatosan próbál minket a mindenkinek jó, avagy a senkinek sem ártalmas út felé terelni.

Nagyon érdekes mindemellett, hogy a könvben szereplő tudósok legtöbbje, kiemelkedően a kvantumfizika területén magyar származású.

2012. augusztus 16., csütörtök

Ki minek gondol

Weöres Sándor: 
Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja. 

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról. 

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz. 

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:
Szemem tavában magadat látod.

2012. július 26., csütörtök

Happy processing

Boldog feldogozás.
Angolul, csak hogy érezzük, összekapcsolódnak a mostani témák.

A mai álmom -nem hiszem el, már megint vele- egészen megnyugtató, így, utólag visszatekintve. Mikor még álmodtam, inkább tökéletesen frusztrálónak tűnt.

Most az álommal kezdem:
Iskolában. Trombita óra. Plátói szerelmem egy tanár (aki sohasem tanított) tartja az órát. Én vagyok a kedvence. Mindenki a végtelenségig örül ennek.
Következő óra jön. Unalmas beszélgetés. Elkezdünk egy aktuális témáról beszélgetni, miszerint az Amazonas őserdejében a bennszülöttek egy fehérek által elkövetett ellenük irányuló gyilkosság miatt most irtják az arra járó fehér embereket. Kiderül, hogy erről film is van. Berakják. Már az első pár percben látom, hogy agresszív, erőszakos film, mondom, hogy én ezt nem akarom megnézni, de muszáj. Már a film szereplői vagyunk. Bennszülöttek üldöznek minket, az
egész osztály menekül. Ilyen nagyon meredek földdombokon a fák gyökerein húzózkodunk fel. Nagyon megerőltető s félünk is. Majd eljutunk egy óriási szakadékhoz, ahol egy pici kötél segítségével kell átlengeni a túloldalra. A volt udvarló már átment, ő segít a többieknek a kötéllel. Most én jövök. Tudom, hogy nem bírok megkapaszkodni a kötéllel. Odamászok a szakadék széléhez.
Ébredés.


Az elején mutatja, hogy történnek tök jó dolgok, pozitív élmények és ezek mint az órák, váltják egymást, ciklikusan újra megjelennek, még ha közben rossz dolgok, nehézségek is jönnének.
A valóság és a film keveredése nagyon érdekes ( álomban megszokott jelenség ), nekem ez a gondolatok és a valóság, a gondolatok és az álom, az álom és a dolgok teremtése közti kapcsolatot jelképezi. A film arról szólhatott, hogy ebben a hosszan elnyúló témában a frusztrációk, stresszek közepette a menekülésből most lassan összefogás lesz. Lehet ez még túl terhes, de már elérkeztünk a szakadékhoz és tetszik vagy sem, az átlendülés következik.

Nem fejtem ki bővebben, mert Anya rám szólt, hogy keljek már fel.

Rival Hero

Te jó ég ez az álom!

Már foglalkoztat egy ideje a kérdés, hogy meddig fogok még egy volt udvarlómmal álmodni. Már hihetetlen rég nem is láttam, nem is hallottam róla és nem is gondolok rá. De álmaimban viszonylag gyakran megjelenik. Miért?
A válasz most már egyértelmű. Még mindig nem vontam le a végső tanulságot. Még mindig volt valami, amin nem tettem túl magamat, nyilván azért, mert folyamatosan ugyan oda jutottam el -álmomban- a szakítást és az az utániakat illetően és tudat alatt éreztem, hogy  nem nyugodhatok meg, hiszen soha nem voltam elégedett a végkifejlet miatt.
Tény, hogy az egész kapcsolat meg főleg a vége olyan volt, hogy nem is voltam hajlandó gondolkodni felőle, egyszerűen csak ki akartam zárni az egészet. Természetesen ez csak egy fajta menekülés és így nem lehet elintézni semmit. Ezért éjszakánként megállás nélkül azon munkálkodott a kicsi lelkem, hogy helyre tegye bennem a dolgokat.
Ilyenkor azonban vannak akadályozó tényezők. Legfőbb ellensége a léleknek - és most mindenki próbáljon meglepődni - az Ego, azaz, hogy mennyire is hisszük magunkat fontosnak. Mennyire gondoljuk azt, hogy jogunk van dolgokhoz (Jogom van megsértődni ha valaki mást akar/tesz/gondol mint én...), hogy jobbak vagyunk másoknál (Annyival jobb nő vagyok, mint az új barátnő...), vagy hogy minden rólunk szól (Biztos rajtam akart bosszút állni ezzel...).
Én néha kicsit nehezen döntöm el, hogy milyen kapcsolatban állok az egómmal, de magamat ismerve biztos vagyok benne, hogy a tökéletes szerénység és a túlzott önértékelés békés barátságban váltakozva tűnnek fel bennem, nem hagyván teret semmiféle középútnak.

 
képtalálatok: Rival Hero

Nos igen. Kissé hosszú a felvezetés, de élvezem, úgyhogy megpróbálok kibontakozni. Bár sokáig abban a hitben éltem, hogy én vagyok a tökéletes jóság (wtf...), ma arra eszméltem, hogy ez egy kifejezetten hülye téveszme volt. Tehát így, 22év után rájöttem, ha nincsenek állandó tulajdonságaim, és mindig mindennek a két véglete jellemző rám, akkor nem biztos, hogy ténylegesen én lennék a tökéletes jóság. Vagy legalább annyiban vegyem észre magam, hogy nem mindig...
A mai álmom is ezt próbálta belém sulykolni, egyszerűen már nem tudott mást kitalálni, lefogott, nem engedett védekezni és ellentmondást nem tűrve elmondta, hogy mi van.
A lélek szeret utalgatni. Az egó sérülékeny. Nem lehet csak úgy az arcába vágni a dolgokat. Ha a lélek mégis ezt teszi, azt egészen biztosan egy hosszú rávezető folyamat előzi meg. Újra és újra ugyan azt a szituációt álmodom végig. Akiben felmerül a kérdés, hogy mégis miért, az elől fussatok, mert nem szereti belátni, ha hibázott.


De most belátom. Azaz elmondom, álmomban mit vágtak a fejemhez:
Az én titulusom a kapcsolati háromszögünkben az új barátnővel: Rival Hero.
Kicsit viccesen hangzik, de ha már idegen szót választott a kis tudatalattim a megnevezésre, akkor biztosan ez a lehető legpontosabb megnevezés.
Lényeg: Nem én vagyok a főhős. Nem tudom pontosan eldönteni, hogy melyikük az, de azt hiszem,a fiú. Akivel történnek a dolgok, akinek választania kell, aki eldönti mindhármunk sorsát. A lány a "főhős barátnője," ismerjük ezt a szerepkört. Aki mellett a férfi lehet szuperhős, de amit álmomban főleg éreztetni akart velem, hogy aki mellett szabad lehet. (Anyesz, takarodj már....)
Én nem voltam ilyen, én ellenkeztem én harcoltam, én szemben álltam. Rival Hero lettem. Azaz a főgonosz/ellenség/antihős!!! Milyen már ráeszmélni, hogy ebben a filmben te vagy a szararc? :D

Igen, végül is ébren döbbentem a tényre, hogy mit ronthattam el hosszú évekkel ezelőtt. Tulajdonképpen azt éreztettem folyton vele, - és lehet a mai napig ezt az egyetlen megoldókulcsot tudtam csak alkalmazni - hogy jobb vagyok minden más lánynál (ez eddig ok) és sajnos nála is. Hogy én az övéinél sokkal nagyobb elvárásoknak is meg tudok felelni, ergo Ő talán kevés is nekem.
Ilyen szupernőre vágyhat minden férfi (gondolom én). Persze csak addig, amíg meg nem kapja. Utána egyre csak parább lesz a helyzet, végül menekülni kell. 
Ez van, erre kellett újra ráeszmélnem. Eddig is tudtam ezt, de valahogy nem azonosultam vele.
Remélem, most beállt valami változás, én mérföldkőnek tekintem az álmot.


Az álom, amit most végül le is írok:
Megint az iskolában vagyok. Szembejön. A nyakába ugrok. Ott helyben szexelünk. Boldog vagyok. Elkezdődik az iskolanap. bekövetkezik, amitől féltem. Ő megint a barátnőjével van, nem figyel rám, levegőnek néz. Nagyon elszomorodom. Véget ér a nap, páran összegyűlünk, hogy összegezzük a történteket. (egészen konkrétan ő, én, a barátnő és az egyik másik volt udvarlóm) Mellém ül, én kicsit sértődötten odébb húzódom. Magához húz, próbálok ellenkezni, de lefogja a kezem, a földre teper és zaklatott hangon elkezdi magyarázni, hogy értsem meg, hogy a másik lány mennyire okosan csinálja a dolgokat, hogy hiába velem szeretne lenni, mellettem nem lehet szabad és boldog mert én Rival Hero vagyok. Értsem meg, Rival Hero.
Ébredés.
Jajj igen, ezzel kapcsolatban rájöttem még valamire! Meg voltam döbbenve, hogy álmomban miért vagyok még mindig szerelmes belé és miért örülök neki annyira, hogy mindent el is felejtek neki, amint erre kér. Arról van szó, hogy álmomban folyton visszaugrok a múltba. És akkor még ez volt, ezt élem át újra és újra, mert nem lehetne megoldani egy múltbéli szitut, ha jelen érzéseimmel és fejemmel próbálnám ezt tenni, csak ha újra aktuálissá teszem, azaz visszaugrok egy akkori állapotomba. Zseniális!

És igen. Hogy miért csak így tudtam viselkedni egy kapcsolatban?
Neveltetés. Ez mindennek a gyökere. Már nem is akarok belemenni, gyors lényeg: Ha azt éreztetik veled, hogy bármit teszel, az úgysem elég soha. Én erre később úgy reflektáltam az életebe belépő férfiak felé, hogy megmutattam nekik, hogy már ne is haragudjanak, bármit is csinálnak, én jobb leszek náluk. Vicces, de ezt a megfelelési kényszer hozta elő belőlem. :O

2012. július 20., péntek

A hely...

Ma bevillant egy hely.
Egy hely, amiről csak álmodni szoktam. Ahol még soha nem voltam. De már többször álmodtam vele.
Nem tudom, hogy olyan e a helyzet, mint a kísértetháznál, amire évekkel később rájöttem, hogy hol van és mi dolgom volt vele. De itt szerintem még nem jártam, egyszerűen olyan a hely, hogy lehetetlennek találom.
Egy hatalmas csarnok, de talán több csarnokból is álló monumentális épület. Talán klasszicista, oszlopcsarnok is van. Szép, de nem lenyűgöző. Nem tudom mit keresek itt, turistaként, családdal, de apácarend tagjaként is fordultam meg erre. Inkább mainak tűnik a helyzet, nem valami "múltbeli" emléknek... Nem tudom... Nem értem....






2012. július 9., hétfő

Gyors bejegyzés

Csak most sokáig nem fogok írni, holnap megyek és vasárnap jövök vissza Balatonfüredről.
Utána valószínűleg több mindent lesz írnom, mint most, napok óta tengek.
Ezért is jött az ötlet, hogy egy gyors nyaralást beiktassak, amúgy sem szoktam soha elmenni sehova, legalább kicsit kizökkenek.
A nyomásból már úgyis elegem van, hogy mi lesz most, hogyan tovább.
Főleg, hogy úgy próbálnak hatni rám a szülők, hogy baromira nem veszik figyelembe azt, hogy milyen ember vagyok vagy mi érdekel, vagy mit szeretnék.
Nem mintha tudnának hatni, sosem tudtak. Ez után sem.  Tudom, hogy jót akarnak, de ha nem ismernek mellé, akkor a jóakaratuk még az élettapasztalatukkal egybevetve sem mérvadó. Talán Anya, ő még engem is bekalkulál a számításaiba.
Nem tudom mi lesz, de meglátjuk. Megpróbálok örülni mindennek, ennyit tehetek.

2012. július 6., péntek

Történt

Valami történt.
Valami más.

Tegnap este a gödörbe mentünk Andival, nagyon fless volt. Két nagyszerű kiállítást láttunk, Az FKSE alkotói mindig lenyűgöznek, sosincs kivétel, az intermédiásoké pedig tökéletesen felvillanyozó volt, már csak annyiban is, hogy igen is tudnak nagyon kvalitásosan alkotni.
Mindazonáltal nem pusztán ez tette varázslatossá az estét.


Hanem az emberek, akiket szeretek, akik szépek, akiket nagyon tudnék jobban is szeretni, azok most ott voltak, közben nagyon őrült zene szólt, amit az Xmenz idiotronic tolt, ilyen kis őrült teknőc ruhában. Teljesen átmosódott az agyam és más tudatállapotba kerültem a túl sok pozitív ingertől. Ekkor jött a vihar, amikor mi pont hazaindultunk. Nagyon durván eláztunk, és bár az időjárás egészen apokaliptikus volt, mégis nagyon élveztük, mit ha csak a tudatállapot váltás után a lelkünket is átmosta volna az eső.
Szinte önkívületi állapotban vártuk egy nagy fa alatt a 2-es villamost, ahogy a vihar felborította a szórakozó helyek kirakott állólámpáit. Az is rásegített a hangulatra, hogy valami arab-szerű nő végig imádkozott a fa alatt, biztos félt.
Lényeg a lényeg, már két napja rossz volt a kedvem, mikor jött ez az este és elmozdította a gyűjtőpontomat egy jócskán jobb kedélyű valóságba. Azóta kivettünk Zsuzsival egy lakást az Izabellán, aminek hihetetlen fless belső udvara van. Remélem a lakást is könnyen belakjuk és jó lesz minden. :)

2012. július 1., vasárnap

Aladár születési köszöntője

A monitor fáradtan pislog a szemembe
fehér fényéből unalom csillog át az űrön,
mi kettőnk közé fészkelte magát,
de nem is én érzem ezt az érzést, valaki másé,
talán a tojáshéjjal küszködő Aladáré.

Fekete börtönből tör elő, mint a földből
a kukac mely először lát napvilágot, s
ahogy belegondol a rá váró élet iróniájába,
ráncos mosolyra húzza csukott kis szemét,
majd ugyanez rögtön el is veszi mindentől a kedvét...



2012. június 29., péntek

Múlandó

If this is the life - why does it feel soo good to die today?

Ez a dal megy egész nap a fejembe. :)
Tipikusan az az alkat vagyok, aki a legkisebb stressz hatására is megbetegszik, akire a hormonális változások brutális elemi erővel hatnak, nem is beszélve a frontokról, a bolygóállásról, az ég színéről (a szárnyas hangyákról tényleg ne) és gyakorlatilag minden egyébről. Mert lássuk be, gyöngécske idegrendszeremet a legminimálisabb változás is nyomorba dönti.
De hát mit tehet az ember?
Én általában ezt egyfajta érzéketlenséggel oldom meg. Minek is kéne mindenre reagálni? Nyilván eléggé megviselne. Ha rajtam már különösebb érzelmek látszanak, az rosszat jelent. Nagyon rosszat...
És itt jön a kérdés:
Akkor a magukat érzékenynek mutató emberekkel mi a pina van?
Sosem értettem, mindig is valamiféle színlelésnek tűnt, mikor valaki láthatóan mélységesen meghatódik, le van nyűgözve, el van kámpicsorodva vagy sorolhatnám tovább, milyen érzéseknek lehet még látványos megjelenési formája. Persze nyilván nem játsszák meg magukat az emberek így kollektíven és csak én vagyok az egyedüli true face. Nem erre akarok kilukadni. Csak azt mondom, rám az ilyen reakciók mindig is olyan hatással voltak, hogy azt érzem, megmerevedek, lefagyok és nagyon erős ellenérzésem támad a kommunikációval kapcsolatban az ilyen emberek felé.
Ez csak kitérő volt.
Ott tartok, hogy gyöngék az idegeim és mit tehetnék, ha például valaki hazugsággal vádol egy ilyen tök megdöbbentő (mégis minek hazudnék) helyzetben és ez annyira elkeserít, hogy hurrikánként ragad magával az érzés, hogy az illetőt felrúgjam és sírva elrohanjak? De legalább sírva elrohanjak...

Mert ugye a rosszullét - már tudom, múlandó érzés. Egyszerűen csak ki kell várni, míg abbamarad.
De olyan hosszan tud tartani, még olyankor is, mikor teljesen átlátja az ember, hogy miért. Talán még azt is tudom, hogy ez meddig tart. De mi van, ha ezt túl soknak ítélem? És különben is, mi van addig?!

Talán nem kéne szomorú dalokat hallgatnom. Talán csak az Inspector Norse-t kéne egész nap.

2012. június 20., szerda

Vágy málna álom

Wild Raspberries

A bee came buzzing by
And told me to follow
He said, "Just look at all these berries
Theres more than you can swallow."

Raspberries, so swollen and ripe
Like picking candy, off the vine
Buckets and buckets full
I’m so glad they’re mine.

I keep picking and picking
And easily off they slide
I can never get enough
Over my lips, they glide

My ruby red mouth
Will be stained for days
The way my teeth hide the seeds
I’m totally amazed!

Oh raspberry you’re beautiful
Red nectar of the season
I think you know…
You give life a reason!



Álmaim málna mezején mélyen megbúvik egy mongúz, melynek mámor ittas tekintete mély magenta melankóliát és mosolygó tekintetemet veri vissza. Megérkeztem, mély meleg sóhaj.

Holdfényben


Hihetetlen mi van mostanában, de annyira megtalálnak a filmek, hogy nemigaz.

Jó, vannak, amiket én találok meg, ilyenek a Jason Statham-es akciófilmek, amiket speciális alkalmakkor nézek, egészen konkrétan, mikor Meccsuval találkozunk, negyedévente egyszer. Ez az egyezmény kettőnk között, hogy olyan film legyen, amit mindketten megbírunk nézni, tehát legyen benne jó pasi, de akciófilm legyen. :D Ezeket az élményeimet nem szoktam ide beírni, mert akkor nyilván illene osztályoznom ezeket a filmeket is, de úgy érzem, fájna a szívem, ha gonoszul le kéne pontoznom az összeset.
De kivétel erősíti a szabályt, a Ravasz az agy és két füstölgő puskacső-nek elég jó pontot adnék, mondjuk egy meggyőző hetest. Bár a vér-ontó filmek sorában ez nyolcasnak felelne meg.
Most Melitta drágám ajánlásával megnéztük a Felpörgetve c. filmjét is. Végül is nevettünk sokat...

És akkor a Holdfény. Na az Királyság.
Tök véletlen néztem meg, de nemigaz! Megdöbbentően jó, aranyos, de nem giccses, humoros, de nem vígjáték, és elgondolkodtató, pedig a maga módján szimpla a sztori. Egyszerűen az eszem állt meg rajta.
Ha ygerekek vannak egy film főszerepében, akkor már általában azonnal elvesztem az érdeklődésemet a dolog iránt. Kevés ezek között a kivétel, ilyen volt végül is a Little Miss Suneshine című múvi is, amit bár nem említettem a blogon, nagyon de tényleg tetszett és 10/8-at adnék neki.

A Holdfény Királyság nem egy, az előbbihez hasonló történet. Egy aprócska szigeten szökik meg két gyerek, az egyik egy fiú, a helyi cserkésztáborból, a másik egy helyi lány. Mindketten problémásak és azonnal egymásba szeretnek. Úgy döntenek, megszöknek egy időre. Mindenki őket keresi, az időjárás pedig viharosra fordul.
Hihetetlen, ami fíling árad a filmből, hihetetlen, ahogy meg van komponálva, hogy az első perctől az utolsóig kíváncsi vagy rá. De ami a leghihetetlenebb, hogy ez - kérem szépen, hölgyeim és uraim- bizony egy 10/9-es film. Mellette van a kedvencemnek, a Mr Nobody-nak. Bár még mindig az a lieblings, de nem tudok ennél kevesebbet adni. Hazudnék, ha azt tenném. És a zenéket nem is említettem.


2012. június 17., vasárnap

Betyárvizit


Most néztem meg a Talpuk alatt fütyül a szél c. filmet.

"Az 1830-as évek betyárvilágában játszódó "eastern" főhőse, Farkas Csapó Gyurka megszökik a börtönből és visszatér a karcagi pusztákra, hogy bosszút álljon feladóin. A pusztai pásztorok védelmet látnak benne, mert életterüket a gazdag, kapitalizálódó vármegye erősen korlátozza. Az elszegényedett dzsentriivadék csendbiztos, Mérges Balázs is csak tessék-lássék veszi üldözőbe az elhíresült betyárvezért, egészen addig, míg Gyurka a vezéri babérokra törő, intrikus Jeles Matyi miatt pásztort nem öl.
"

Nem is tudom, mit mondjak, egyszerűen nem jutok szavakhoz. Milyen szerethető, milyen fílinges, milyen szórakoztató és az egyik nem magyar színész (Jeles Matyi) szinkronhangja meg maga János vitéz.
Igaz, először enyhe félelemmel töltött el, hogy mi van, ha valami félreértés miatt egy Bud Spencer filmet indítottam el, de aztán eszembe ötlött, hogy Bujtor István is így néz ki. Aztán már jött is ez a naplementés főcím, meg hozzá a zene és nyugodtan visszadőltem a székbe. Mégsem hibáztam. És láss csodát, a film végéig tátott szájjal néztem a monitort, egyedül a pisiszünetes résznél horkantottam fel (nevetve). És bár nincs olyan különösebben érdekfeszítő cselekménye a dolgoknak, valahogy mégis leköti az embert mind a 127perc, amíg tart. tehát csak javasolni tudom.

A nagyszerű, a mesés 10/8as filmek kategóriájába sorolom ezért.

Óhh, és mégvalami:



2012. június 4., hétfő

Ahogy én szeretem

A mai napokban két fotós sorozatai is megtaláltak, ugyan abban a témában, ilyen flesselődés a városban, ami nekem hihetetlenül tetszik.

Greg Girard






Stefan Fürtbauer