Csönd

Veszelin Hancsev

CSÖND

Csöndet kíván szivem.

Tengerfenékké változtattam

ezt a szobát,

néma árnyak erdejévé

változtattam,

hogy reszkessen a

szívem benne,

mint egy magában lengő levél.

Kitéptem

az ajtók nyelvét,

a cipőkoppanásét,

a futó szél,

az esőcseppek,

a padlózat,

a csengők nyelvét,

a szájat hallgatásra ítéltem, 

az utcákat is szótalaníottam, 

hogy teljes legyen a csönd.

De nincsen csönd.

Nincs, ó nincsen.

Sznhálózatok 

összeszabdaltak,

át- meg átjártak

szavak,

golyók,

léptek ekéi 

fölhasogattak,

kalapácsok csattognak bennem

és suttognak ajkak,

bömbölnek hajók,

madarak rikoltoznak,

és betölt

a jajgatás és az ének,

mit fölnagyít csak ez a nevetséges csönd.

Ó, nincsen,

nincs többé csönd.