Te jó ég ez az álom!
Már foglalkoztat egy ideje a kérdés, hogy meddig fogok még egy volt udvarlómmal álmodni. Már hihetetlen rég nem is láttam, nem is hallottam róla és nem is gondolok rá. De álmaimban viszonylag gyakran megjelenik. Miért?
A válasz most már egyértelmű. Még mindig nem vontam le a végső tanulságot. Még mindig volt valami, amin nem tettem túl magamat, nyilván azért, mert folyamatosan ugyan oda jutottam el -álmomban- a szakítást és az az utániakat illetően és tudat alatt éreztem, hogy nem nyugodhatok meg, hiszen soha nem voltam elégedett a végkifejlet miatt.
Tény, hogy az egész kapcsolat meg főleg a vége olyan volt, hogy nem is voltam hajlandó gondolkodni felőle, egyszerűen csak ki akartam zárni az egészet. Természetesen ez csak egy fajta menekülés és így nem lehet elintézni semmit. Ezért éjszakánként megállás nélkül azon munkálkodott a kicsi lelkem, hogy helyre tegye bennem a dolgokat.
Ilyenkor azonban vannak akadályozó tényezők. Legfőbb ellensége a léleknek - és most mindenki próbáljon meglepődni - az Ego, azaz, hogy mennyire is hisszük magunkat fontosnak. Mennyire gondoljuk azt, hogy jogunk van dolgokhoz (
Jogom van megsértődni ha valaki mást akar/tesz/gondol mint én...), hogy jobbak vagyunk másoknál (
Annyival jobb nő vagyok, mint az új barátnő...), vagy hogy minden rólunk szól (
Biztos rajtam akart bosszút állni ezzel...).
Én néha kicsit nehezen döntöm el, hogy milyen kapcsolatban állok az egómmal, de magamat ismerve biztos vagyok benne, hogy a tökéletes szerénység és a túlzott önértékelés békés barátságban váltakozva tűnnek fel bennem, nem hagyván teret semmiféle középútnak.
képtalálatok: Rival Hero
Nos igen. Kissé hosszú a felvezetés, de élvezem, úgyhogy megpróbálok kibontakozni.
Bár sokáig abban a hitben éltem, hogy én vagyok a tökéletes jóság (wtf...), ma arra eszméltem, hogy ez egy kifejezetten hülye téveszme volt. Tehát így, 22év után rájöttem, ha nincsenek állandó tulajdonságaim, és mindig mindennek a két véglete jellemző rám, akkor nem biztos, hogy ténylegesen én lennék a tökéletes jóság. Vagy legalább annyiban vegyem észre magam, hogy nem mindig...
A mai álmom is ezt próbálta belém sulykolni, egyszerűen már nem tudott mást kitalálni, lefogott, nem engedett védekezni és ellentmondást nem tűrve elmondta, hogy mi van.
A lélek szeret utalgatni. Az egó sérülékeny. Nem lehet csak úgy az arcába vágni a dolgokat. Ha a lélek mégis ezt teszi, azt egészen biztosan egy hosszú rávezető folyamat előzi meg. Újra és újra ugyan azt a szituációt álmodom végig. Akiben felmerül a kérdés, hogy mégis miért, az elől fussatok, mert nem szereti belátni, ha hibázott.
De most belátom. Azaz elmondom, álmomban mit vágtak a fejemhez:
Az én titulusom a kapcsolati háromszögünkben az új barátnővel: Rival Hero.
Kicsit viccesen hangzik, de ha már idegen szót választott a kis tudatalattim a megnevezésre, akkor biztosan ez a lehető legpontosabb megnevezés.
Lényeg: Nem én vagyok a főhős. Nem tudom pontosan eldönteni, hogy melyikük az, de azt hiszem,a fiú. Akivel történnek a dolgok, akinek választania kell, aki eldönti mindhármunk sorsát. A lány a "főhős barátnője," ismerjük ezt a szerepkört. Aki mellett a férfi lehet szuperhős, de amit álmomban főleg éreztetni akart velem, hogy aki mellett szabad lehet. (
Anyesz, takarodj már....)
Én nem voltam ilyen, én ellenkeztem én harcoltam, én szemben álltam. Rival Hero lettem. Azaz a főgonosz/ellenség/antihős!!! Milyen már ráeszmélni, hogy ebben a filmben te vagy a szararc? :D
Igen, végül is ébren döbbentem a tényre, hogy mit ronthattam el hosszú évekkel ezelőtt. Tulajdonképpen azt éreztettem folyton vele, - és lehet a mai napig ezt az egyetlen megoldókulcsot tudtam csak alkalmazni - hogy jobb vagyok minden más lánynál (ez eddig ok) és sajnos nála is. Hogy én az övéinél sokkal nagyobb elvárásoknak is meg tudok felelni, ergo Ő talán kevés is nekem.
Ilyen szupernőre vágyhat minden férfi (gondolom én). Persze csak addig, amíg meg nem kapja. Utána egyre csak parább lesz a helyzet, végül menekülni kell.
Ez van, erre kellett újra ráeszmélnem. Eddig is tudtam ezt, de valahogy nem azonosultam vele.
Remélem, most beállt valami változás, én mérföldkőnek tekintem az álmot.
Az álom, amit most végül le is írok:
Megint az iskolában vagyok. Szembejön. A nyakába ugrok. Ott helyben szexelünk. Boldog vagyok. Elkezdődik az iskolanap. bekövetkezik, amitől féltem. Ő megint a barátnőjével van, nem figyel rám, levegőnek néz. Nagyon elszomorodom. Véget ér a nap, páran összegyűlünk, hogy összegezzük a történteket. (egészen konkrétan ő, én, a barátnő és az egyik másik volt udvarlóm) Mellém ül, én kicsit sértődötten odébb húzódom. Magához húz, próbálok ellenkezni, de lefogja a kezem, a földre teper és zaklatott hangon elkezdi magyarázni, hogy értsem meg, hogy a másik lány mennyire okosan csinálja a dolgokat, hogy hiába velem szeretne lenni, mellettem nem lehet szabad és boldog mert én Rival Hero vagyok. Értsem meg, Rival Hero.
Ébredés.
Jajj igen, ezzel kapcsolatban rájöttem még valamire! Meg voltam döbbenve, hogy álmomban miért vagyok még mindig szerelmes belé és miért örülök neki annyira, hogy mindent el is felejtek neki, amint erre kér. Arról van szó, hogy álmomban folyton visszaugrok a múltba. És akkor még ez volt, ezt élem át újra és újra, mert nem lehetne megoldani egy múltbéli szitut, ha jelen érzéseimmel és fejemmel próbálnám ezt tenni, csak ha újra aktuálissá teszem, azaz visszaugrok egy akkori állapotomba. Zseniális!
És igen. Hogy miért csak így tudtam viselkedni egy kapcsolatban?
Neveltetés. Ez mindennek a gyökere. Már nem is akarok belemenni, gyors lényeg: Ha azt éreztetik veled, hogy bármit teszel, az úgysem elég soha. Én erre később úgy reflektáltam az életebe belépő férfiak felé, hogy megmutattam nekik, hogy már ne is haragudjanak, bármit is csinálnak, én jobb leszek náluk. Vicces, de ezt a megfelelési kényszer hozta elő belőlem. :O
