Kukából túrt dráma

Mostanában gyakran kések munkából.
Valamelyik szomszédunk új szokása, hogy kiszortírozza régi könyveit, s azokat a kukák mellett hagyja. Ezt reggelente munkába menet észre veszem, válogatok, mint ha csak antikváriumban lennék, majd visszasietek a lakásba, hogy lerakjam újonnan guberált kincseimet.
Ezeket a szerzeményeket a konyhában tartjuk, ami olyan ettől, mint egy mai divatos kávéház. Tea, ezüstözött kínáló, rajta édesség, és könyvek sorakoznak az asztalon.
A következő adag a wc-be kerül majd. Az is olyan hangulatos.

Először Csingiz Ajtmatov - Fehér Hajó című könyve került a kezembe.
Népmesei motívumok, ősi legendák a kirgiz szocializmus valóságában. Ma rossz passzban voltam, így remek alkalomnak tűnt ez a drámához.
Megkapó kis történet. Tetszettek az ősökről szóló történetek.
Mindazonáltal egy megrögzött idealistának a szomorú vég nem pusztán csalódott vállvonást von maga után. Persze a dráma az dráma. Nincs benne rossz vagy jó, avagy: minden rossz, aminek a vége rossz. Így tartom. De ma ennek volt itt az ideje. Egy jó időre elég is lesz.
Mindazonáltal meleg szívvel ajánlom.

"Az Isszik-Kul-tótól nem messze, egy kis telepen él a kisfiú, s féltett kincsével, egy távcsővel figyeli a tavat, s a tavon a fehér hajót, melyen talán az apja dolgozik, s elképzeli, ahogy hallá változik, s odaúszik hozzá.
Mert a kisfiú csak álmodozhat rég nem látott szüleiről: a nagyapja neveli, ő vesz neki iskolatáskát is, és ő meséli el Koronás Szarvas Anya történetét, akitől egész nemzetségük származik.
De a szarvasok rég elszöktek arról a vidékről, mert az emberek üldözték s gyilkolták őket, s már Koronás Szarvas Anyára sem emlékeznek. Az ő emlékét csak az öreg Lótifuti Momun őrzi, a kisfiú nagyapja, de őt a többiek semmibe veszik, s kinevetik szovjet emberhez méltatlan buta meséit.
És egyszer a szarvasok mégis visszatérnek…
A 2008-ban elhunyt világhírű író kisregénye egzotikus világot varázsol elénk: a hegyi falvakban élő kirgizek életét, akik közül sokan immár hagyományaikat, legendáikat, emberi tartásukat elveszítve pusztítják környezetüket s önmagukat. Egy kisfiú ártatlan, tiszta szemével látjuk őket s „olthatatlan, gyötrő, örökös szenvedélyüket, hogy többnek lássák őket, mint akik”.
Ajtmatov legszomorúbb, legpesszimistább írása a nagyszerű életmű kiemelkedő alkotása."

Karácsonyi bejegyzés

Így karácsony tájékán nyilván nem én vagyok az egyetlen ember, akinek meggyűlik a baj a világgal.
Olyan témákkal kell szembesülnünk, amit idáig egész évben módszeresen próbáltunk elkerülni.
Többnyire ilyenek például a családi problémák.
Ugye milyen jó már, hogy nem élünk otthon, nem kell együtt élni, nem kell alkalmazkodni, más kínja miatt kínlódni. De ezek a napok nem erről szólnak. Minden évben ilyenkor összekényszerül a család és megpróbálják elviselni egymást egy pár napra.
Az előző bejegyzésem, amivel nyilván nem sokan találkoztatok, kitöröltem. Arról szólt, hogy milyen borzalmas élményeim voltak, áldozatául estem a sorsnak és természetesen mindenben végig nekem volt igazam.
S bár ez így is volt, nem hiszem, hogy hosszas monológokat kéne erről írnom, hogy ezt bizonyítsam.

Inkább beszéljünk arról, hogy a mai nap végén, egy nagyon nehéz hetet lezárván Anya végül idejött hozzám, hogy megbeszéljük a dolgokat. hosszasan beszélgettünk, én az első fél órában kb ordítottam és sírtam (nagyon. készen voltam.) majd megnyugodtam és hosszasan beszélgettünk. Ha másért nem, ezért megérte a szenvedés. Egy mindent tisztázó beszélgetés, ha hajlandóak vagyunk eljutni a végéig és nem szakítjuk félbe az első kommunikációs zsákutcába jutva, mindent megér.
Ilyenkor mindig az az érzetem támad, hogy létezik mindenkire vonatkozó, egyetemes igazság. És szerintem minden ünnepnek is hasonló tanulságokkal kell zárulnia.
Meg lehetőleg mindennek.
Hogy akarjunk jobbak lenni, hogy hajlandóak legyünk a változásra és arra, hogy ne csak magunkért éljünk és cselekedjünk, hanem célokért, eszmékért, a jóba vetett hitünkért.
Számomra többnyire ez jelenti az elmélyülést és az elmélyülés jelenti az ünnepet. Nyilván, ha kicsit inger-gazdagabb érzelmi életet élnék, akkor ez a fogalomkör bővülhetne, de egyelőre ez is megteszi.

Nem akartam elsőre filmajánlót írni, mikor megnéztem a Felhőatlaszt. Nem tudtam, hogy mit is kéne gondolnom róla, meg úgy gondoltam, el fog jönni az ideje. Végül az ünnepi eszmékre reflektálva, s több filmkritika elolvasása után mégis megírom most a véleményem:
Gyakran megdöbbenek, mikor kiderül, hogy másnak nem feltétlen tetszik az a film, vagy könyv, ami nekem esetleg a kedvencem. Meglepődöm, mert ezeket a műveket általában a zsenialitás egy egy manifesztumának látom.
Ma megvilágosodtam eme szokásosan jelentéktelen egyértelműségben is:
Más más értelmi és érzelmi beállítottsággal mindenkinek más kinyilatkoztatásokra van szüksége az amúgy egyetemes és egyetlen igazságról. Azt hittem, annak van egyfajta, egyértelmű megfogalmazása, ami ha elhangzik, akkor mennyei trombiták zendülnek fel és világosság lepi el az égboltot és minden csillogni kezd, mint a legmagasztosabb elme legragyogóbb gondolata.
Tévedtem. Egy egyszerű embernek valami bájos, már-már naivan egyszerű kijelentés fogja azt nyújtani, amit egy heves érzelmi életet élő embernek valami túlcsorduló, másoknak valami szellemes, megint másoknak valami csavarosabb gondolat fog jelenteni.

Szerintem a Felhőatlaszból mindenki kikaparhatja a magának valót. Így be kell látni, - mert azt olvastam, hogy egyes kritikusokat zavart ez a sokszínűség - valószínűleg lesz olyan része a filmnek ami nekünk sok, vagy épp kevés. Én szeretem ezt a nézőpont váltogatást és nem érzem úgy, hogy például - szintén említett - konyhafilozófia jelenne meg a filmben, azaz mindenből egy kicsi, de még ha így is van, nem érzem ezeket összefüggéstelennek. Miért is akarnék mindenáron egy buddhista propagandafilmet végignézni? Nekem ezekből inkább az jön át, hogy a rendezők az író sok fajta filozófiával találkozott és teremtett magának egy sajátot, ami számára a legközelebb áll az igazsághoz. Sokkal igazság.szerűbb ez nekem, még ha kiforratlanabb is, ha kísérlet-szerű is.
Nem mellesleg, ellenkezni nem tudunk velük, ha azt mondják, mindennek oka van, minden mindennel összefügg és a szeretet a legfontosabb. A színészek nem mellesleg zseniálisan és hitelesen játszanak, szerintem a maszkírozás is jó, sok esetben felismerhetetlenségig mások voltak a színészek de tisztára megörültem neki, ha valakit mégis felismertem. És jók a vágások a történet menete, hiszen három órán keresztül képes voltam csak a filmre koncentrálni, úgy hogy nem esett nehezemre sem. Például ugye az Inception-nél néha erőlködni kellett, hogy koncentrálni tudjak, itt nem lehetett nem oda figyelnem.

Tőlem a film 10/9-et és egy nagy tapsot kap!

Költő késsel

- Meghalok. -
hazudta,
hogy meg ne lássam,
a kést,
ami lassan
haladt
a szíve felé

-Szívemben kés.-
hazudta,
hogy meg ne lássam
a szakadékot
szavai között.

-Zuhanok -
hazudta
zuhanás közben.

                  Hervay Gizella

Közös titok

Nagyon érdekes volt mikor azt álmodtam, hogy beszököm egy ázsiai konferenciára.
Itt volt egy kis műsor is, amit végignéztem, bár végig nagyon izgultam, hogy senki ne jöjjön rá hogy illegálban vagyok ott.
Viszont a japán család, akinek az asztalához ültem, nagyon megkedveltek, így a konferencia szervezésében lévő játékokba is beszerveztek. Itt az volt a feladat, hogy oda kellett menni valakihez, és "utalni neki valamire".
Én ebben nem akartam részt venni, de szinte odavonszoltak a családfőhöz, aki már nagyon várta, hogy mit mondok neki. Valahogy így biztatott:
"Gyerünk már, mi lesz?"
Én meg:
"Jó-jó, egy perc...."
És ekkor beugrott, gyorsan odasúgtam neki:
"De úgyis csak egy perc az egész..."
"Áhá!" - mondta ő.
Nagyon meglepődtem. Vajon mire gondolhatott? Mit hisz, mire jött rá? Hiszen én magam sem tudom, hogy mire gondoltam. Sebaj. Biztos nem ez a lényeg.
És tényleg nem. Attól a pillanattól, hogy én a fülébe súgtam, ahogy utána egymásra néztünk és minden energia ami közénk szorult, megváltozott. Lett köztünk valami intimitás, amit nem úgy értek, hogy hirtelen vonzódni kezdtem volna a csúnya bácsihoz - bár volt az egészben valami merőben bensőséges érzés - de egyszerűen minden merőben más lett utána. És ki is derült, hisz a feladat után elárulták a szervezők, hogy mi a játék lényege:
A közös titkok mélyítik el a kapcsolatokat.

Valami, ami csak kettőnké, egyből "mi-t" csinál "belőled és belőlem." Ez egy szövetség, amit mindkettőnk közös érdeke, hogy ápoljunk.

Milyen visszafogott és mégis sokatmondó
utalás az initimitásra...

Nos, miután ez a blog a lelki fejlődésemet hivatott lekövethetővé tenni, így azt is át kell gondolni, hogy mi végett álmodtam ezt. Ó csak nem? Egy vágyálom... :D
Elnézést az indokolatlanul sok "...-ért," de mégis csak ez a legbensőségesebb írásjel, nem-e?