Akármilyen határozottan hiszek valamiben, mindig kiderül, hogy nem is hiszek igazán semmiben.
Talán ez mindennek az oka.
Hogy az élet újra és újra visszadob mindenféle kiindulási pontokba. Lehet azért történik így, mert sosem döntök úgy igazán. Még keresgélek, mikor már azt hiszem, megtaláltam. Még játszanék, mikor azt hiszem, elköteleztem magam.
Olyan gyermeki. Formátlan. Köd.

Ez nem jó, de nem is rossz.
Ma egész nap zavarba ejtően, már-már kényelmetlenül pozitív voltam. Nem úgy, mint aki majd kiugrik a bőréből jókedvében, nem. Inkább mint aki mindennel elégedett. Hogy lehetséges ez? Én képtelen vagyok erre, sosem vagyok igazán boldog, soha sem elégedett és sosem nyugszom meg.
Erre ez.

Én jóval lassabban haladok a könyvvel. Hans minden élete után halálosan elfáradok és várnom kell, mire újra erőre kapok. Pedig már annyira várom Corinnát... Akartam kirakni idézeteket, de végül mindig arra jutok, hogy valami személyes okból tetszik az a mondat és inkább megtartom magamnak.

Gross Arnold