Pont nemrég jöttem rá, milyen poszttraumatikus stresszt éltem meg az utóbbi időben, életem egy régebbi szakaszában megélt három hónap miatt.
Ebben csak az az érdekes, hogy amint letelt az a három hónap ami végtelen szorongást okozott bennem, megvilágosodott előttem az egész történet ok-okozati összefüggéseiben. És tudjátok jól, mit gondolok erről: Onnantól, hogy egy probléma okára tudatos vagy, felelős lettél a reakcióidért/tetteidért/viselkedésedért/érzelmeidért az egésszel kapcsolatban.
Úgyhogy megígérem itt is, mostantól kezdve jó leszek... :)
Jane McGonigal: The game that can give you 10 extra years of life
TED videó, az "A Better You" Nevű listájukból. Már mutattam onnan videót, mert nagyon klasszak.
Ez konkrétan arról szól, hogy ez a nő depressziós volt, szakmája szerint játékfejlesztő, a játékok pszichológiájával foglalkozik, így úgy döntött, olyan játékot fejleszt ki (SuperBetter), ami segít neki kilábalni a depresszióból, ezáltal pedig meghosszabbítja az életét.
A játék négy kihívásra épül: fizikai, mentális, szociális és érzelmi feladatok. Nagyon klasszul hangzott, de nem fejtem ki, benne van a videóban.
Csak eszembe jutott róla, hogy mennyire szuper lesz a hétvégém :) ha elmegyek strandolni a szerelmemmel - egy tök új helyzet (mentális kihívás), mozgás (fizikai), valakivel (szociális) akit szeretek (érzelmi). Az ilyen pillanatok hosszítják meg az ember életét, de nem csak meghosszítják, boldoggá is teszik.
Az életről jut eszembe: a halál.
Mostanában összetalálkoztam vele, egy régi barátommal, aki elvesztett valakit. Nagyon hosszan és sokat mesélt arról, hogy hogyan dolgozza fel a történteket és egyáltalán, mit gondol a halálról. Tőle megszokottan igazán átgondolt, magas érzelmi intelligenciával látja a dolgokat.
Talán a legérdekesebb abban amit mondott (miután többnyire mindenben egyetértettünk) egy kérdés volt.
Mikor valaki megöregszik, s a halál szele megérinti, elkezd egyre intenzívebben visszaemlékezni élete legapróbb részleteire. Mikor valaki meghal, lepereg előtte élete teljes filmje. Mikor valakit elveszítünk, vele kapcsolatban feljönnek legapróbb emlékeink, olyan dolgok is, amiről már rég nem tudtuk, hogy emlékszünk rá. Rájövünk, mennyire fontos volt az illető, mennyi érzelmet vitt az életünkbe, mennyi apró élményt, különös, álomszerű képeket adott a tudatunkhoz. A kérdés:
Ezek az emlékek miért vannak eltemetve bennünk egészen addig, míg el nem veszítjük a másikat? Miért zárjuk el az emlékeket, az érzelmeket és az ezek által előhívott kötődést amikor még nem késő?
A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek
– eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!
Ez konkrétan arról szól, hogy ez a nő depressziós volt, szakmája szerint játékfejlesztő, a játékok pszichológiájával foglalkozik, így úgy döntött, olyan játékot fejleszt ki (SuperBetter), ami segít neki kilábalni a depresszióból, ezáltal pedig meghosszabbítja az életét.
A játék négy kihívásra épül: fizikai, mentális, szociális és érzelmi feladatok. Nagyon klasszul hangzott, de nem fejtem ki, benne van a videóban.
Csak eszembe jutott róla, hogy mennyire szuper lesz a hétvégém :) ha elmegyek strandolni a szerelmemmel - egy tök új helyzet (mentális kihívás), mozgás (fizikai), valakivel (szociális) akit szeretek (érzelmi). Az ilyen pillanatok hosszítják meg az ember életét, de nem csak meghosszítják, boldoggá is teszik.
Az életről jut eszembe: a halál.
Mostanában összetalálkoztam vele, egy régi barátommal, aki elvesztett valakit. Nagyon hosszan és sokat mesélt arról, hogy hogyan dolgozza fel a történteket és egyáltalán, mit gondol a halálról. Tőle megszokottan igazán átgondolt, magas érzelmi intelligenciával látja a dolgokat.
Talán a legérdekesebb abban amit mondott (miután többnyire mindenben egyetértettünk) egy kérdés volt.
Mikor valaki megöregszik, s a halál szele megérinti, elkezd egyre intenzívebben visszaemlékezni élete legapróbb részleteire. Mikor valaki meghal, lepereg előtte élete teljes filmje. Mikor valakit elveszítünk, vele kapcsolatban feljönnek legapróbb emlékeink, olyan dolgok is, amiről már rég nem tudtuk, hogy emlékszünk rá. Rájövünk, mennyire fontos volt az illető, mennyi érzelmet vitt az életünkbe, mennyi apró élményt, különös, álomszerű képeket adott a tudatunkhoz. A kérdés:
Ezek az emlékek miért vannak eltemetve bennünk egészen addig, míg el nem veszítjük a másikat? Miért zárjuk el az emlékeket, az érzelmeket és az ezek által előhívott kötődést amikor még nem késő?
Závada Péter: Szinopszis
Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!
Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.
Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.
Platánfa ága csüng a vén ereszre.
Beléd oly görcsösen kapaszkodom.
Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se.
Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.
Beléd oly görcsösen kapaszkodom.
Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se.
Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.
De minden olvadást fagyok követnek:
A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek
– eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!
Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy,
hogy is mehetne bármi nélküled?
hogy is mehetne bármi nélküled?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése