2014/1.

Amúgy most arra is szánok időt, hogy leírjak neked pár dolgot, amikről amúgy vagy úgy gondolom, hogy tudod magadtól is, de hát hinni a templomban kell, vagy arra szoktam várni, hogy majd kitalálod magadtól, de várni sem mindig érdemes.
Teahát arról van szó, hogy tudom, hogy ezek lassan felgyűlnek, például már a múltkor ki is bukott belőled ami kis panasz, hogy szerinted negatív vagyok. Én azt gondolom, hogy ezt arra érted, hogy te mutatsz valamit én meg nem igazán lelkesedem érte, vagy épp cinikusan állok hozzá. Ami így is van, tök jól látod. A kérdés inkább a dolgok miértje, mert tudom, hogy ha megérted, akkor zavarni sem fog többé. Ezek a dolgok- a hozzáállásom- a különböző gondolkodásunkból fakad. Tudom, hogy azt is tudod, hogy nem lenne túl izgalmas, ha ugyanúgy gondolnánk a dolgokat. Azt szeretném elmagyarázni, hogy én hogyan gondolkodom, hogy véletlen se érezd ezt a Te elutasításodnak. Lehet semmi újat nem fogok mondani, de néha nem elég az, ha valamit csak kimondatlanul tudunk, tehát mesélek kicsit magamról. (bocs.)
Életemnek egészen korai szakaszában kezdtem el a spirituális útkeresést. Konkrétan a legelején, mert abban a "szerencsében" volt részem, hogy apa alapjáraton erre nevelt, hiszen Őt sem érdekelte soha sem más ezen a világon . Tőle tanultam meg gondolkodni, aminek a kezdetektől fogva a magját képezte a téma. Az én fejemben erre épül minden. Ez az én ajándékom apától, talán az egyetlen, de mégis a legmeghatározóbb minden mástól kapott dolog között. lehet ez az oka annak hogy a mai napig nem tudom feldolgozni az összes többi hozzákapcsolódó dolgot az életemben, mert nem tudom összeegyeztetni a hálát a haragommal. Így kezdődött. Ezt a szunnyadó de folyamatosan fejlődő alapot később Melitta katalizálta, aki a szintén sanyarú gyerekkorából kereste a kiutat. Neki köszönhetem például a Könyvet, ami pont akkor került a kezembe, mikor szavakat kerestek bennem a sejtések, hitet az érzések, iránymutatást a gondolatok, tehát akkor, mikor az embernek kibontakozik valódi személyisége - kamasz korban. Itt nem a könyvről van szó. Lehet elolvasnád és azt gondolnád, úgy szar, ahogy van. Lehet. Arról van szó, hogy engem a megfelelő hatások a legjobb időben értek el és bár ugyan azon megyek keresztül, mint Te is, és mindenki más, ugyan olyan kérdéseim vannak, ugyan olyan problémáim, amit lehet semmivel nem tudok hatékonyabban megoldani, de egy valamiben lehet hogy különbözünk. Hogy a világképem, hitem, és az út előttem szilárd alapokon nyugszik. Én sem látom feltétlen az út végét, de pontosan tudom, hogy meddig vagyok képes előre tekinteni, vagy mire van szükségem ahhoz, hogy tovább haladjak és tovább lássak. Ez nem egy pozitív vagy negatív dolog. Nem kiváltság, nem ezt szeretném sugallani, csak hogy most jön a lényeg.
Az egyik hangsúlyos pont itt a szilárd volt. Hogy mutathatsz nekem egy könyvet, a múltkori szepesmáriásat. Az lehet egy jó könyv, de én nem feltétlen tudok ezekből meríteni. Mert az út előttem már ki van kövezve, pontosan tudom, hova fogok lépni, legyen ez a könyv, vagy sem. És lehetnek ilyen meditációs szakkörök, ahol együtt fejlődhetnek az emberek és megbeszélhetik a tapasztalataikat, de engem ez nem szolgál, mert hogy milyen ütemben fejlődök, már saját magam meghatároztam, mert pontosan tudom, mire van szükségem és nem lendít rajta senki más. Ez a szilárdság, ami az egyik tényező, hogy nem nagyon tudok külső behatásokkal mit kezdeni. Nem azért, mert rossznak tartom őket, hanem mert ennyire autista, vagy legalábbis öntörvényű vagyok.
A másik pedig amit eddig nem írtam, az a koncentráció. Van egy abba vetett erős hitem, ami az antiszocialitásom magva, hogy mindenki útja egyéni, és csak önmagába figyelve találhat rá. Ha valahol megakadsz, akkor kell kifelé fordulnod, akkor jöhetnek a könyvek, mások gondolatai és mások módszerei. Amennyiben viszont tudod, hogy honnan meríts ihletet, én azt mondom, nem szabad másra hallgatni. Én nagyon jól tudom, de az, hogy meghalljam a belső hangom, úgy képzeld el (ha nem tudnád) mint amikor tekergeted egy régi rádió csatornakeresőjét, mert tudod, ha nagyon figyelsz, akkor egy nagyon halk csatorna fog bejönni, ami pontosan azt fogja mondani, amire a legkíváncsibb vagy. Egy külső inger (rám) itt úgy hat, mint az a recsegés, ami az üres csatornákon jön be, vagy épp egy másik adó amin azok a zenék mennek, amiktől kiráz a hideg. És te csak tekered a tekerőt, várod azt az egy bizonyos hangot, koncentrálsz ezerrel, de közben más csatornák jönnek be ahol ordít a zavaró zene vagy a hangyafoci.
Ezért néha cinizálok, ez amolyan védekezés dolog, az ellen, ami összezavarhat, néha rezignáltan fogadom a dolgokat, mert közben befelé koncentrálok, néha próbálom az újakat ráilleszteni a sajátjaimra, máskor meg egészen máshogy reagálok, mindegy.
Az egésznek az volt a lényege, amit viszont már elhintettem neked, hogy én az útkeresést egy belső, magányos dolognak tekintem, nem is tudok elképzelni mást, nem is igazán hiszek másban.
Általában úgy látom, mikor belefutunk valami témába, ami amúgy nyilván ugyan azt írja le mint az ezer ugyanilyen másik, hogy téged gyönyörködtet a lehetőségek tárháza, az igazságok párhuzamai, és ahogy azok a végtelenben találkoznak. Ezt tökéletesen meg is értem, de nekem azt sugallja, hogy még nem választottál utat magadnak. Vagy épp a múltkor is mondtad, hogy "de gondoljak bele, hogy valaki kitalálta ezt az igazságot és innentől kezdve az már igaz is és ez milyen klassz. Ez is igaz. Ez az egész olyan művészi és szép, Isten is azért teremtette a világot, hogy végtelen formában tapasztalhassa meg az igazságot. True story, sis. De ha erre ráébredtünk, az is tiszta lesz, hogy a te kis cseppatengerben életed lényege, hogy sajátod legyen és kitarts mellette. Ettől válik ki a csepp a tengerből.
Ha Te is leírod nekem a saját szemszögedet, azzal megtisztelsz, kíváncsi is vagyok rá.