Egy ideje elég negatívan gondolkodom, tudom, ez szégyen, gyalázat, ha az ember tudatosnak szeretné beállítani magát. Nyilván tudatában vagyok ennek a miértjeinek, de nem magyarázkodnék.
A mai napom azonban elég különlegesre sikerült. Égi jelek garmadáját véltem felfedezni, melyek csak úgy az utamba pottyantak lépten-nyomon. De ennek előzménye is van. Feljött egy téma nemrégiben régi ismerőseimről, az angyalokról. Iszonyat gonosz voltam. Lehúzó, hitetlen, arrogáns. Nem véletlen, az angyalos témákkal manapság túl könnyű visszaélni. Próbálok nem mindent elhinni, amit spirituális címszóval adnak elő, hiszen ugyan úgy elkurvult már ez a téma, mint a napi horoszkóp. Ha spirituális mesterekről van szó, azonnal a hibákat, az átvágást keresem ijedten, közben meg persze szellemi partnerre vágyom. Észre kell venni, mikor az ember félti magát.
Lényeg a lényeg, angyalok. "Csak kérni kell és segítenek..." Oké... Gondoltam, mjertisnye, bepróbálkozom. "Sziasztok népszerű arcok, és persze Te, X, aki mindig velem vagy..." Így kezdődött a sztori, persze nevesítve, de most nem árulom el, melyik angyallal tartom közvetlen a kapcsolatot, nem akarom megtörni a dolog személyes jellegét. A Kívánságom másnap teljesült. Bár be kellett látnom, nem jól kívántam, azaz túl nagyvonalúan, de kezdetnek megtette. Ez volt ma az első jel. Még meg is ijedtem tőle, még sírtam is.
De délutánra tudtam, hogy a gyeplő egy pillanatra a kezembe csúszott. Jött a következő kérés. Végre, egy kicsit szerényebb a szokottnál, s egy kicsit bátrabb is talán... Ekkora kiderült az ég. (1) Majd jött az ág (2), egy kis darab faág mely a zsebre tett kezem ellenére egyenesen a zsebembe csúszott. Ekkor még nevetve próbáltam ideológiát gyártani, hogy miért is pont egy faág lenne a jel. (A fa szimbolikusan három szférára osztja a világot - s ez az égi szférából jött üzenet.) Gondoltam, vették az adást. Majd apró szimbólumok jöttek, mint szív alakú random dolgok. Most első dolgom volt, hogy húzzak egy kártyát is. Nem mondom, egyből passzolt a téma. És a világosság, ami most belém költözött, a remény és egy kis bódottá'.
Azt ígértem, folytatom az előző cikkemet, hiszen amúgy éppen csak elkezdtem azt, és nem is jutott időm kifejteni azt a témát ami miatt egyáltalán elkezdtem írni: Pár napja gyomorrontásom lehetett, mindent kihánytam, amit megettem, vagy ittam. Ez jelenleg úgy hat ki az életemre, hogy kevesebbet bírok csak enni, még nem merek bizonyos ételekhez nyúlni és evés után fura hangokat ad ki a gyomrom.
Már régóta meg van az a szokásom, hogy több ételt szedek ki magamnak, mint amennyi jól esne. Ez még nem lenne gond, de van egy olyan berögződésem is, miszerint nem maradhat étel a tányéromban. Így gyakorlatilag mindig túleszem magam, ami miatt őszintén csodálom, hogy nem vagyok túlsúlyos. De még ennél is meglepőbb, hogy a gyomrom sem tágult ki, mindig ugyanakkora adagokkal vívódom, mindig sok, mindig betömöm, aztán kezdődik előröl az egész.
Eddig nem nagyon foglalkoztam ennek a mindennapos túlkapásnak a lelki hátterével, hiszen a fájó telítettség érzet külön örömet, megnyugvást jelentett a számomra.
Minap azonban megtörtént a tragédia.
Gyomorrontásom után képtelen voltam megenni a kiszedett adagomat. Először vártam percekig majd egy falatot tuszkoltam magamban. Éreztem, hogy a gyomrom vészesen mocorogni kezd. Akkor arra gondoltam, hirtelen kell eltüntetnem a maradékot, amíg még én sem fogom fel, hogy mi történik. Nem ment, még egy falat és öklendezni kezdtem. Ennyi volt. El kellett tennem a főtt krumplimat.
Utána még egy két óráig folyamatosan ezen flesseltem, hogy vajon nem e lesz rossz az íze ha a hűtőben van, végül kimentem és megettem a maradékot.
Tehát. Maga az evés mint olyan szeritnem azzal állhat kapcsolatban, hogy mennyi törődést igénylünk. Mióta megszülettünk, az evés össze van kötve Anyával, aki táplált minket és az érintésén kívül ez volt a másik módja annak, hogy leghatékonyabban kifejezze felénk, hogy fontosak vagyunk neki. Természetesen, ahogy növünk, egyre több a lehetőség, de az "enni adás" nagyon sokáig elkíséri a kapcsolatot, akár a közös evés másokkal, majd végül a magunkat megetetés és másokat megetetés. Ha ebből indulok ki, azt a diagnózist kell felállítanom, hogy: úgy érzem, kevés törődést kapok, ezért szedek nagyobb adagot magamnak. Kompenzálok. Nyilván való, hogy ezen belső segélykiáltásomat tagadnám meg, ha nem ennék meg mindent, ami a tányérban van. Megkérdőjelezném ítéletem helyességét.
Nos, azt mondom, remek alkalom volt ez a gyomorrontás, hogy felülírjam
eddigi nézeteimet és újra merjek kérdezni, mikor valami látványosan nem
stimmel.
Mostanában egyre többen lesznek a környezetemben vegetáriánusok. Most a lakótársam lett az például. Szerintem ez egy teljesen rendben lévő dolog, én is ritkán eszem húst.
De azért eszem. Nem biztos, hogy tudok azonosulni ezzel a "de hát az állatok is élőlények" dologgal, hiszen ne haragudjon meg senki, a növények is azok. Nem hiszem, hogy egy pillanatig is jobban örülnének az elfogyasztásuknak, mint egy állat. Az meg, hogy nem eszek meg semmit, aminek arca van, már rafináltabb indoklat, de nekem még mindig fake. Hányszor rajzoltam már majonézből arcot a szendvicsemre, hogy élvezetesebb legyen megenni az undorító felvágottat! A gyerekeket is ezzel szokták elkápráztatni, minél emberibb egy kaja, annál jobb megcsócsálni.
Most akkor ez minek tudható be az emberiség részéről? A gyermekekben még olyan könnyen észrevehető szégyentelen kannibalizmus öröme? (Arról nem is beszélve, hogy mindent összenyálaznak, azaz már előre próbálják megemészteni, ami körülveszi őket. Még téged is!)
Persze, hülyéskedem, mielőtt bárkiben felmerülne valami más.
Azaz részben szórakozom ezen az egészen, de másik oldalon csak foglalkoztat a dolog.
íme, egy krumpli arca:
Ha komolykodni akarunk, akkor vizsgáljuk meg a dolgok - először - tudományos oldalát.
Itt hamar kiderül, hogy ha jobban belegondolunk, ezen az égegyadta világon minden káros az emberi egészségre. Nem csak a hús (bár azt mindenki közösen utálja) de minden állati eredetű dolog (bár a tojástól néha én is hányni tudnék), például a nagyszerű méz is, de láss csodát, még a csodálatos zöldségek és gyümölcsök egy része is, melyeket amúgy megeszünk, például az ellenálhatatlan bab vagy a gomba. No sebaj. Együnk fényt, az a legfinomabb, főleg, ha szivárványos.
Na de a lényeg még csak most jön. Szakterületem, a spirituális lényeglátás.
Állatot megenni nem jó mert:
Rezgéseinek frekvenciája már elég erős ahhoz, hogy hasson annak elfogyasztójára. Mindazonáltal ezek az energiák nem csak borzalmas életük, de förtelmes haláluk pillanatainak kódját is hűen megőrzik.
Szomorú, nem? De mi van a boldog csirkékkel (és a többiekkel), akik élete maga volt a csirkeálom, s haláluk előtt az őket levágó gazda engedélyt kért életük elvételéhez, s még egy imát is elmormolt, miközben a lehető leggyorsabban végzett az állattal?
Én azt mondom, gyerekek, MEGENNÉM!
Azt gondolom, a nagyszabású spirituális tanítások, mint a vegetarianizmus forradalmi tanításai, mindig elcsúsznak az individualitás cinikus kis banánhéján.
Gondoljunk csak a Bibliára. Mára már dogmatikusan értelmezett tételekben próbálták meg a lehető legegyszerűbben megfogalmazni a tömeg számára, hogy mi egészséges, mi nem, mi tesz jót a közjónak és mi nem. Nyilván, merő jó szándékból tették ezt. De mivel túl nagy általánosságokban voltak kénytelenek gondolkodni, segítő javallataikat is kénytelenek voltak nagy vonalakban megfogalmazni. Nem volt helye egyedire szabni az igazságokat.
És ez öreg hiba volt.
Épp, mint ahogy azt én gondolom, a vegetarianizmus esetében is történt.
Nyilván, mivel a mai élelmiszerboltokban kapható ételek elég fostosak, a legjobban teszed, ha szigorú diétába kezdesz. Ha belegondolunk, amikor és ahonnan elindult a növényevés kultúrája, még simán lehettek a meglévő feltételek higiénia szempontjából túl veszélyesek a húsevéshez. Nyilván, a buddhista papok a reinkarnációs cuccos miatt sem ennék meg a húst, bár ez őszintén megdöbbent a buddhizmusban, hogy ha minden egy, akkor miért jobb növényt enni, mint állatot?
Tehát végső soron én arra buzdítanám a világot, hogy egyen bármit, egyen mindent, de tudatosan, értve, szeretetben és lehetőleg csöndben.
Megnéztem egy újabb Ves Anderson filmet. Most már nyíltan kijelenthetem, hogy nagyon tetszenek a filmjei. Nem tudom, utoljára melyikről írtam, de a Royal Tenenbaums és az Édes vízi élet is nagyon szórakozható, nézhető, szerethető filmek. Ez már csak abból is kiderül, hogy soha, semmilyen körülmények között nem foglalkoznék filmrendezővel, de nézzenek oda, mégis.
Az utóbbi napokban az őrülettel foglalkoztam. Valamiért úgy érzem, közel állok hozzá, hogy egyszer én is az legyek. Gének, életesemények, körülmények, personal features - minden erre hajaz.
Néha egyszerű ezen felül kerekedni. Ilyenkor zseninek érzem magam. :D Néha viszont nehéz.
Ajánlották ezt a családállítást, amiről nem emlékszem, lehet már írtam itt. Na lassan megérik a meggy.