Az idő szalad, múlik, kifolyik a kezemből én pedig fáradtan pislogok utána.
Az álmaim olyan intenzívek, mint ha ébren lennék. Ha felébredek, azt érzem, most jöttem onnan, nem azt, hogy álom volt. Más emberek bőrében vagyok. Jó és rossz emberek bőrében. Erőszakos vagyok és erőszakot tesznek rajtam. Kiver a verejték, ha csak eszembe jut.
Ma tömtem a kaját.
Mindig tömöm.
De ma többet tömtem.
A reggelim után még megettem a sulirudat is, ami addig csöndben csücsült egy sarokban és lekonyult szájjal várta, hogy valaki rá is figyeljen.
Aztán jöttek a nyusztok. De akármennyit rajzoltam, Petinek csak annyi jött át, hogy autista vagyok, ha nem beszélek, csak rájuk mutogatok.
Holnap megmondom neki, hogy mindig, amikor lemondóan néz rám, egy kis nyuszt - valahol a világ egyik átellenes pontján - sírva fakad.
Mindazonáltal úgy gondolom, már megtörtént az a tudatállapot váltás az életemben, ami után már el tudom dönteni, hogy mennyire hagyom, hogy hasson rám egy hangulat. Ha rossz kedvem van, már nem tud igazán rossz lenni, hiszen tudom, hogy elmúlik. Nem sodródom vele.
Furcsa nekem ezt ide leírni, mert úgy gondolnám, hogy az ilyesmit mindenki megéli, legyen akármekkora teljesítmény, az ígyis- úgyis személyes léptékű marad.
De mostanában meginogtam ebben. A környezetemet látva, szinte azt gondolnám, hogy az emberek nem is törekednek a kontrollra, hanem egyenesen szeretnek sodródni.
Azt is észrevettem egy ideje, hogy élvezettel nézem mások döntéseit és az abból adódó helyzeteket, amikbe csöppenek. Pont olyan, mint egy-egy film, amit meg lehet nézni és elgondolkodni, érzelegni, vagy épp szórakozni lehet rajta. Bár a filmeket soha nem szerettem, legalábbis az érzelmekre irányuló részeket mindig azon a bizonyos üvegfalamon keresztül szemléltem.
A valós helyzetekbe sem kívánok belevonódni. Biztos vagyok benne, hogy én élném azt az életet, ami a másé, ha azt kéne éreznem, vagy gondolnom, amit ő. Érzéketlen vagyok?
Nem hiszem, hogy valakit a döntései, a gondolatai, vagy az érzései alapján/miatt szeretünk. Szerintem egymást az együtt töltött idő minősége alapján szeretjük - meghatározható esetben - vagy van a másik eset, amikor semmi alapon, minden ok nélkül csak szeretjük egymást.
Most nyilván nem arra gondolok, hogy valaki csak akkor a barátom, ha mindig nagyon jól szórakozunk egymás mellett. És nem azt mondom, hogy ha rossz kedve van annak akit szeretek, akkor nem lesz azonnal nekem is rossz a kedvem. Mert de. Inkább arra gondolok, hogy nem tartom meg az érzést, hanem elengedem, gyakorlatilag azonnal. Fáj az, hogy neki fáj valami, de nem fáj az, ami neki fáj. Szerintem a legmegbízhatóbb támaszt akkor adom, ha én pozitív maradok. Nem ugrok a másik után kútba, hanem megállok a szélén és kisegítem onnan. Azaz én így látom ezt az egészet.
Azt gondolom mellesleg, hogy bevonódhat az ember, ha az a fejlődését szolgálja, vagy szórakoztatja, de felesleges azt feltételezni, hogy szükség van az ő együtt érzésére, vagy hogy bárkinek valós szüksége lehet más véleményére. Nyilván, bizonyos szinteken ez egy működőképes dolog, de az út végén, vagy ahogy az angolok mondják, a nap végén ezek jelentéktelen dolgok lesznek.
Engem szavak nélkül, látványos jelenetek nélkül tanítottak meg törődni a másikkal és bár sok szenvedést okozott ez, nagyon hálás vagyok érte utólag. Már tudom, hogy ha a másik egyszerűen csak ott van, az őszintébb, mint ha vigasztalni próbálnám.
Igazából ez már kitérő volt, nem erről akarok beszélni. Az elején belekezdtem, hogy már a rossz hangulatom sem a régi. Hogy is lehetne?
Hogy is lehetne, amikor ennyire érzem a "gondviselést?" Szinte sírni tudnék, mikor néha egy pillanatra összeáll a kép. Mikor látom a már általam bejárt utat és egyszer csak megértem, minden el volt rendezve. Most is minden terv szerint halad. Hogy ki tervezte így? Én? Vagy Isten? Lényegtelen. Mi tervezzük így. Minden vágyam valóra válik. Emlékszem, még egészen kisgyermekként hogyan terveztem az életem. Vissza gondolom és már látom, pont itt tartok. Emlékszem, mikor előre tudtam, hogy kit fogok szeretni és rátaláltam. És minden felismerésemre is emlékszem, már számtalan van, és egyre erősebb leszek tőlük.
Jöjjön még egy kis érzelgés. Még kettő.
Megbocsájtottam. Az álmokból tudom és az érzéseimből. Nyilván leszek még frusztrált, de valami megváltozott. Megértés van bennem és szeretet.
Kettő. Annyira vágytam a szerelemre, hogy nem vettem észre, hogy megtaláltam. Hiszen még csak egyszer voltam szerelmes, még éltem hajnalán. És aztán örökké, így nehéz észrevenni a változásokat. Szerintem ez az örökké szerelmesnek levés, amúgy, ami egy idő után már nem is személyhez kötődik, része a folyamatnak, aminek a végén egy lány ráébred, hogy már nő.
És én kezdem ezt érezni, szinte hirtelen, pedig a folyamat minden egyes szakaszát le tudtam követni, mégis meglepődöm rajta, hogy eljött az időm.
Tehát ezt érezvén sokat gyötrődtem mostanában, mint a világ szép lány a világ végi várban, aki hajába virágot tűzött és úgy várt.
De soha nem tartanék ott, ahol most tarok, soha nem értettem volna meg, milyen elhivatottnak lenni, és milyen küzdeni valamiért, annyira akarni azt, ha az utóbbi időben lefoglalt volna egy konkrét ember szeretete. Erre ébredtem rá. Meg arra, hogy emlékszem a tervre és látom, mit hogyan ütemeztem, Szinte látom a jövőt.
DEVECSERI GÁBOR : IMÁTLAN IMA
Befejezni a napot szépen,
bízni az óra örömében,
az álom hajóján kivárni,
szeretteinknek jót kivánni,
élőnek, holtnak, szeretteink
szeretteinek szép rend szerint,
örömet kivánni mindahánynak
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kivánni az örömnek.
Juhász Gyula: Mese
Egy világvégi házban
világszép lány lakott,
világ végére néztek
ott mind az ablakok.
Nem járt előtte senki,
nem látott senkit ő,
az Óperencián túl
megállt a vén idő.
A világszép lány
nézte a csillagos eget,
tavasz táján szívében
valami reszketett.
Hajába rózsát tűzött,
valakit várt nagyon,
de csak a csillag
nézett be a kis ablakon.
S a csillag oly közömbös,
hideg és halovány.
S hiába várt örökké
a világszép leány.
Egyáltalán nem szimpatikus az az ember. - Eckhart Tolle.
Megnéztem tőle interjúkat és a hátamon feláll a szőr...
És Őszintén kétlem, hogy meg lenne világosodva!
Egyszer már elkezdtem olvasni az egyik könyvét, de miután nem volt szimpatikus, elég sok mindent a szöveg mögé képzeltem és abba is hagytam az olvasást, mert nem tetszett. S evégett nagyon sokáig nem is próbálkoztam újra vele, hisz minek?
De egyik nap egyik barátnőmnél unalmamban el kezdtem lapozgatni ugyan ezt a művet.
Szó volt benne a tárgyfüggőségről, és bizony mondom, nagyon érdekes, hiteles volt!
Úgy döntöttem, mégis elolvasom.
Hangoskönyvként letöltöttem, mert vonaton azt jobban szeretem, mert akkor kifelé is lehet nézni az ablakon. Dupla élvezet!
Még nem hallgattam végig, így nyilván lassabb a folyamat, de legalább felfogom.
Azt kell mondanom, meglepődtem, sokkal tárgyilagosabb a könyv, mint ahogy emlékeztem. Nem akar az érzelmekre hatni, nem fellengzős, pedig nekem kajakra ez rémlett.
- Ma nagy sikert arattam a "buci" és "fless" szóhasználatommal, s munkáimat, majd mások munkáit is a "nagyon fless" vagy a "nagyon buci" esetleg a "fless buci" jelzőkkel illették. -
Tehát most olvasom Eckhart Tolle: Új Föld című könyvét és egyelőre merem is ajánlani.
Egy kis ízelítő, a bevezetés, ami eléggé tetszett:
A Föld 114 millió évvel ezelőtti reggele, kevéssel napkelte után: a bolygón legelőször jelenik meg virág, s kinyílik, hogy befogadja a Nap sugarait. E jelentős, a növények életében evolúciós átalakulást jelző pillanatot megelőzően a bolygót már évmilliók óta borította növényi vegetáció. Az első virág valószínűleg nem élt hosszú ideig, s a virágok sokáig bizonyára ritka és elszigetelt jelenségek maradtak, mert a körülmények még nem kedveztek bolygószerte való megjelenésüknek. Ám a kritikus küszöb egyszer mégis csak elérkezett, s azon a napon az egész bolygón hirtelen szín- és illatrobbanás zajlott le.
Sokkal később ezek a finom és illatozó lények, amelyeket virágoknak nevezünk, egy másik faj tudatfejlődésében kaptak fontos szerepet. Az embereket rendkívüli mértékben vonzották és lenyűgözték a virágok. Az emberi lények tudatfejlődése során valószínűleg a virág volt az első olyan dolog, amit nem hasznossága miatt, más szóval nem az életben maradásukban betöltött szerepe miatt értékeltek. A virágok számtalan művészt, költőt és misztikust ihlettek meg. Jézus azt javasolja, hogy merengjünk el a virágok fölött, és tanuljunk tőlük élni. Buddháról azt mesélik, hogy egy alkalommal „szótlan szentbeszédet” tartott: kezébe vett egy virágot, majd merengve nézte. Némi idő után a jelenlevők egyike, Mahakasyapa szerzetes, elmosolyodott. Azt mondják, egyedül ő értette meg a prédikációt. A legenda szerint ezt a mosolyt (más szóval: felismerést) adta tovább az egymást követő huszonnyolc mester, és sokkal később ez vált a zen gyökerévé.
A virág szépségének meglátása rá tudott ébreszteni embereket – még ha csak rövid időre is – arra a szépségre, ami legbensőbb lényük, valódi természetük esszenciális (lényegi) része. A szépség első fölismerése az emberi tudatfejlődés egyik legjelentősebb eseménye volt. Az öröm és a szeretet érzése esszenciájában kapcsolódik ehhez a felismeréshez. Anélkül, hogy annak teljesen tudatában lennénk, a forma szintjén a virágok annak a kifejeződései lettek számunkra, ami bennünk a legmagasabb rendű, legszentebb és végső soron formamentes. A virágok, amelyek tünékenyebbek, éteribbek és finomabbak, mint azok a növények, amelyekből előemelkedtek, egy másik birodalom hírnökeinek, a fizikai formák világa és a formamentes között húzódó hidaknak a szerepét kapták. Nemcsak az illatuk volt olyan, amit az emberek finomnak és kellemesnek tartottak, hanem emellett a lélek világából is „illatot” hoztak. Ha a „megvilágosodás” szót a hagyományosan elfogadottnál tágabb értelemben kezeljük, akkor tekinthetünk úgy a virágokra, mint a növények megvilágosodására.
Bármely világ – ásványvilág, növényvilág, állatvilág vagy embervilág – bármely életformájáról azt mondhatjuk, hogy „megvilágosodáson” megy keresztül. Ez azonban rendkívül ritka jelenség, mert az már több mint evolúciós előrelépés: fejlődése folyamatosságának megszakadását, a Lét egy teljesen eltérő szintjére való ugrást, és legfőképp az anyagiság csökkenését jelenti.
Mi lehet súlyosabb és áthatolhatatlanabb a kőnél, minden forma legsűrűbbjénél? Néhány kő molekuláris szerkezete mégis változáson megy keresztül, kristállyá alakul, s a fény számára így már átjárhatóvá válik. Egyes széndarabok, elképzelhetetlenül hatalmas hő és nyomás hatására gyémánttá válnak, illetve bizonyos nehéz ásványok egyéb drágakövekké.
A legtöbb csúszómászó hüllő, minden teremtmény legföldhözragadottabbja, évmilliók óta változatlan maradt. Néhányuk azonban tollat és szárnyat növesztett, és madárrá vált, legyőzve így a gravitáció erejét, amely őket oly sokáig fogva tartotta. Nem a csúszó-mászó mozgásuk vagy a járásuk vált jobbá, hanem „transzcendáltak”: teljesen felülemelkedtek a csúszásmászáson és járáson.
Az emberi lélek számára időtlen idők óta különösen jelentős szerepet játszottak a virágok, a kristályok, a drágakövek és a madarak. Persze, ők is – mint minden életforma – a mögöttes, egyetlen élet, egyetlen tudat pillanatnyi ideiglenes, múló megnyilvánulásai..
Nem tudok álmokról írni, mert azzal álmodok, ami nap közben történik velem. Nem tudok alkotni, mert üres a fejem, nincs mit mondanom. Elfáradtam, de az jó, mert elfáradni csak munkában lehet. :)
De élményt kell gyűjtenem.
Így tegnap elmentem moziba. A Messzi dél vadjait néztük.
Csak ajánlani tudom, 10/8. Nagyon tetszett. Akkor miért nem kilences? Mert kilences az, ami témájában teljesen én vagyok.
Ez is nagyon átjött, de ez az Avatar és általában indiános filmekből ismert "a természet és mi egyek vagyunk" téma egy - lássuk be - agyonrágott csont. Mégis, azt az érzetet kelti bennünk, hogy a lerágott csont utolsó faltja lett a legízletesebb. Legátgondoltabb.
Első filmes csapat, pékből és kisiskolásból lett színészek. Hogy mennyire tolják jól? A kislány, most tíz éves és Oscarra jelölték. Én is jelölném rá, az biztos.
Elsőre például az az érzetem volt, mikor elkezdtük nézni, hogy ez ilyen félig dokumentumfilm és a szereplők valamiféle bennszülöttek. Persze tévedtem. Azt is hittem, hogy a messzi dél vadjainak több szerepük is lesz a filmben, mint hogy "jönnek", de majdnem tévedtem. Csupa meglepetés.
Tehát, összefoglalva: a film amolyan bennszülött-féle emberekről szól, akik milyen igazi és közeli kapcsolatban állnak a természettel és hogy mennyire ragaszkodnak az otthonukhoz és a gyökereikhez.
A temetéskor például ezt mondják:
Ahogy a lápvidék szélén állok, nézem,
ahogy eltűnik egy hajó.
El is tűnt.
Sírunk érte. De nem tűnt el.
Ugyanígy itt van velem, mint amikor elment.
Valahol máshol más hangok kiáltanak fel:
„Itt jön!” És ez a halál.
„Itt jön!”
Elég jó, mi?
És a képi világa is valóban lenyűgöző.
Nem szoktam ide munkáimat tenni, de láss csodát, ide vág.
Az infografika amúgy is szívem egyik pici csücske, nyilván a sajátomat még jobban szeretem. Igaz, ezek még nincsenek javítva, mert nem mutattam meg a tanárnőnek, majd ehet frissítem.
Mindent javítottam, hála a csoporttársaknak a szakmai segítségért és külön "chaser"-nek, aki ellenőrizte az angol helyesírásomat. Köszönet nekik!
