A kettősség gyönyörködtet.

Két kedvenc részem van benne:
Az egyik, amit a kisbabákról mond a végén. Végre egy emberi gondolat róluk.
A másik kicsit előbbről: mikor vagyok sebezhető? "Ha kirúgnak - ha ki kell rúgnom valakit. Ha visszautasítanak - ha vissza kell utasítanom valakit. Ha meg kell kérnem a feleségem, hogy szexeljünk - ha meg kell kérnem a férjemet, hogy szexeljünk." Stb. 

Mi lehet szebb egy szép dolognál? Két szép dolog. Engem semmi sem gyönyörködtet jobban, mint a kettősség. De vissza is emlékeztet egy régebbi posztomra az álmaimról:
Üldöznek - üldözöm őket. Bántanak - bántok valakit.
Amikor a szerepcserés álmaimról írtam.
És menjünk visszább. Amikor az álmodás céljáról írtam. Azaz egy feltevést említettem, amiben az áll, hogy azért álmodunk, mert a lelkünk jobb emberré akar nevelni minket.

Talán mikor zaklatott vagy, vagy épp elfojtod a zaklatottságot, akkor az álmaid épp azért olyan zaklatóak, hogy azt éreztessék veled, hogy igen is sebezhetőnek kell lenned?
És talán épp ezzel akar erősebbé tenni?
Olyan szép.
A kettősség gyönyörködtet.

pár perccel ez után:
"Szerinted lehet valakit akit szeretsz valaha nemszeretni?"

"Szerintem lehetséges így dönteni, viszont azt gondolom, a lelkünk sosem döntene így."

Melankólia

Közeledik egy hatalmas bolygó a Földhöz, ami ha belénk ütközik, véget ér minden emberi élet.
Lassú, kiszámíthatatlan közeledése végett Melankóliának keresztelik a tudósok.

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg.

Szalmazsákomra fektetlek,
porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is.
Hanem, akkor hagyj nékem is,
én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

 Véletlen találtam rá a versre én csak egy kis őszinteséget kerestem.
Aki nem őszinte, az nem is kedves.

by Bo Bartlett

Párhuzam

Most ébredtem.
Nem nagyon szoktam egyből ideülni és írni de most nem bírom ki estig.
Már meséltem korábban ezekről az álmokról, de nem vagyok benne biztos, hogy értelmesen fejeztem ki magam.

Olyan mint ha az álmok nem belőlem jönnének. Történetek, amikhez nincs közöm, emberek, akiket nem ismerek. És mind én vagyok. Végig tudok magamról, de ahogy elkezdődik a történet ugrálok a testükben. A tudatom sem az enyém, a gondolataim, sem az érzéseim, sem a történetem. És az egészben a legijesztőbb az ugrálás. Az előbb menekültem valaki elől, most előlem menekül ugyan ez az ember. Az előbb valakibe segítségért karoltam, most tartom ezt az embert.

Egész életemben próbáltam elhatárolódni és most mindenben részt kell vennem. Még ha egyszerű történetek is, mindig megbújik bennük az erőszak, a tragédia. Máskor meg elviselhetetlenül nyugodt és semmilyen. Mások vagyunk. Én meg most mind. De minek? Mi célom ezzel?
Kívülről olvasni biztosan izgalmasan hangzik. Pont, mint egy film. Mint egy könyv: Lois Lowry - Az emlékek Őre.
De megélni végtelenül ijesztő. Feloldódni annyi mint elveszni, mint meghalni.
Itt a könyv, alatta még pár személyes gondolat:

"A tizenkét éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő társadalmat a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik, egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak..."
Ő lesz az emlékek őre, akinek számon kell tartania minden elfeledett, fájó és félelmetes emléket..

Gyerekként nagyon szerettem ezt a könyvet. Annyiban vág ide, hogy mások életét megélni teher. Teher, amit épeszű ember nem vállal. talán.
De ha én hiszem, hogy álmaink funkciója közelebb kerülni saját jóságunkhoz, akkor fel kell tennem a kérdést: Mi célom ezzel? Együttérzés?
Könyörgöm. Nem vagyok érzéketlen. :D Ha belemegyek a szenvedésbe, ha nem, amíg nem vagyok szociopata, igenis hatnak rám a külvilág ingerei. Valami másról lesz szó, azt érzem.

Még a párhuzamos életekről beszélnék akkor. Előző életekről már őszintén nem szeretek. Sem idős lelkekről, bár azt talán soha nem is szerettem. Nincs idős lélek. Egy lélek van, ugyanazzal a korral. Ebbe jó lenne már mindenkinek beletörődnie. Idős egót, na azt el tudok képzelni. :D
Azt is be kéne lássuk, hogy spirituális ember nem beszél korról, időről, hiszen az relatív, valótlan. Valós viszont, állandó és örök a tudatosság.
Fiatal léleknek neveztük eddig, aki csak magáról tudott. Akinek minden élményt most kell magába gyűjtenie, hiszen más kárán nem okul és nincs számára más, csak önmaga. És idősnek neveztük, aki tudott hallgatni és meghallani, aki másokra is tudatos tud lenni és azok élményeit sajátjának tekinti.
Mondjuk most ezt.
És ha már az előző életeket firtatjuk - melyek nem léteznek, ha idő sem - akkor se vessük meg, aki ezt próbálja nekünk eladni. Inkább tekintsünk rá így: Van egy élet, amire most erősen tudatos vagy. Amihez valamiért most kötődsz, jobban, mint más életekhez. Igen, érdemes foglalkoznod ezzel. Az a szerep, az a történet most valamilyen jelentőséggel bír az életedben. Járj utána, nézz magadba! Aztán engedd el. És tudd (vagy érezd) hogy a nagy tanítóinknak nem voltak előző életeik. Viszont mind az övék. Az összes élet. Emiatt olyan zsír arcok. Mindre tudatosak. Mindben itt vannak.
És ez a példa lebegjen előttünk is!
Mennyire akarunk tudatosak lenni? Hány életre/lélekre? És hányra vagyunk most képesek figyelni? És mi van akkor ha mind a miénk? Miben változtat ez a belátásunkon?

Ezzel a pár gondolattal búcsúzom ma reggel, jó napot, jó szurkolást!

Test

Nem is értem egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy többé nem csak a gondolataim vagyok, hanem van valami ami beburkol és annak mikor hogyan tetszik, aszerint sajog különböző pontokon.
De nem csak fájni szokott, kellemes is tud lenni ha az embernek teste van.
Eddig - ezekről mind - nem sokat tudtam.
De most itt ez a puha, meleg szivacs szerű anyag körülöttem és folyton azt kiabálja, hogy "itt vagyok!"
Igazából sokáig azt hittem, hogy hibás vagyok. Most már tudom, hogy csak várnom kellett, mert igen is várni kell, hogy a gondolat anyaggá legyen.

És itt vagyok.

Az ego magva

Továbbra is a Tolle könyvet olvasom, azaz hallgatom.
Bizonyos részekre folyton visszatekerek, szóval elég lassan haladok, de nem szeretném felszínesen kezelni a dolgot. Egyben már biztos lehetek:
Jókat ír az ego-ról és nagyban segítségemre van írásaival a megértésben. Viszont akad egy észrevételem: "az ego rossz, gonosz, defekt, betegség" hangoztatja, hiszen tudjuk jól, csak szenvedést okoz végső soron és meg-nem-értést. Amire nem kaptam választ, az az, hogy ez esetben milyen alapon van ilyenünk? Mi célunk vele? Mi ad neki létjogosultságot? Na ez nem derül ki és ez eléggé zavaró számomra. Ha spirituálisan próbálunk gondolkodni, akkor felszínesnek hat, ha nem értjük meg a rendszert teljes egészében.
Én most nem akarok kitérni a miértekre, inkább csak bigott módon ajánlom továbbra is a Beszélgetéseket.

Minderről, mellesleg csak azért írtam, hogy átérezzük, mennyire foglalkozom ezzel a témával.
Ma nagy sérelem ért, valaki nem úgy kezelt, ahogy szerintem az fair. - Imádom ezt a szót.
Mikor hazajöttem, először rendet kellett raknom a ruhásszekrényben és megválnom pár dologtól - ez a két dolog különösképp nyugtató hatással bír rám nézve - majd még sétálni is elmentem, s egész úton hazafelé azon gondolkodám, hogy miért volt abban a helyzetben nekem igazam. Miért voltak ők igazságtalanok. És persze, szokás szerint sikerült olyan választ találnom, amiben bárki megértheti, hogy nekem van igazam.

Ügyes.

Csak nem szolgálja a javamat. Azt hiszem, Zsuzsi szólt valamit, amiről bevillant, hogy az egész mai vonatutamon azon flesseltem, hogy hogyan lehet észrevenni, ha az emberből az ego-ja beszél. Először azt kellett belátnom, hogy túllihegtem a dolgot. Egyáltalán nem volt olyan a helyzet, ami miatt most így kéne vernie a szívemnek. Egy kis sérelemről volt szó, még azt is észrevettem, hogy nem is nekem szólt a jelenet. De miért pörögtem ennyire bele? Teljesen fel voltam háborodva, hogy velem igazságtalanok voltak, és mint tudjuk, az igazságtalanság megbocsájthatatlan BŰŰŰŰN. :D
Igen, kicsit elfelejtettem, hogy milyen fennhangon tudom hirdetni az igazság sokszínűségét.
Igen, kicsit túlkaptam azon, hogy miért kezelnek (a nagybetűs) Engem úgy, ahogy.

És nem is kicsit, de nagyon vidítónak találom, hogy észrevettem NEM-magam egy ilyen helyzetben.
Szeretem őket, és megértem őket. Ámen. :D

még annyi

És még annyi jutott eszembe, a jövőt elemző csávóról, nem tudom, hogy írtam-e már erről:
Még régebben olvastam egy cikket, amiben arról volt szó, hogy természetesen tudományos körökben is kutatják a jövőt és egy nagyon ígéretes kísérletről írtak.
Azt már tudjuk, hogy a múltunk befolyásolja a jelenünket. De befolyásolhatja-e a jelenünket a jövő? :D
Az előbb említetteket egy nagyon egyszerű kísérlettel már bizonyították: kísérleti alanyoknak pozitív és negatív üzeneteket hordozó képeket mutattak. Egy-egy alanynak csak egy fajtát egyszerre. A Kísérletből kiderült, hogy azok, akik pozitív jelentéstartalmú képeket mutattak, utólag könnyebben és szebben fejezték ki magukat a kísérlet második felében, amiben arra kérték őket, jellemezzenek valami számukra szép, kellemes dolgot. Akik előbb negatív jelentésű képeket láttak, jelentősen nehezebben szedték össze a gondolataikat.
Ez idáig elég magától értetődő.
De hogyan használták ezt a kísérletet a jövő jelenre való hatását illetően? Nagyon egyszerűen: Megfordították a kísérletet. Előbb kellett beszélni a kellemes és pozitív dolgokról és utólag mutogattak képeket. Az eredmények állítólag megdöbbentőek.
Ha minden igaz, és a kutatás eléri a megfelelő kísérletszámot (ezt elvileg hosszú évekig csinálják) akkor akár be is bizonyíthatják, hogy a jövőnk is formálja a jelenünket. Vagy épp a jelen a jövőt?

Valse Triste

Weöres Sándor: Valse Triste

Hűvös és az öreg este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.