Cikk

Cikket olvasok gyerekek és a tévénézés. 

"Az Élet és Tudomány 2009. évi 13. számában olvasható volt egy figyelemreméltó és lebilincselő írás Gerald Hüther professzorral, aki az egyik legismertebb német agykutató és neuropszichológus.

Néhány évvel ezelőtt mi neurobiológusok, még úgy gondoltuk, hogy a genetikai programok automatikusan létrehozzák az összes kapcsolatot az agyban. A komplex neuronális hálózatokat tehát, melyek a gondolkodásunkat, az érzelmeinket, a cselekvéseinket irányítják, genetikailag programozottnak tartottuk. Azonban már tudjuk, hogy hosszú távon csak olyan kapcsolatok jönnek létre a gyermek agyában, amelyek a konkrét élet-világban is rendszeresen aktiválódnak. Amit nem használunk, az elsorvad. A genetikai programok arról gondoskodnak, hogy először nagy többlet jöjjön létre idegsejt-kapcsolatokból.

Az agyunkban lévő legfontosabb neuronális áramkörök kialakításához elsősorban arra van szükségük a gyerekeknek, hogy megtapasztalják saját testüket. És ezt nem a képernyő előtt ülve szerzik meg, függetlenül attól, hogy mi megy a tévében.

- Miért olyan meghatározóak a testi tapasztalatok?

- Csak az tudja kognitív képességeit kibontakoztatni, akiben kialakul a megfelelő testérzet. Már vannak olyan tanulmányok, melyek bizonyítják: azok az alsó tagozatos gyerekek, akik jók matekból, különösen jól tudnak egyensúlyozni is. Az ember úgy szerzi meg a háromdimenziós és absztrakt gondolkodáshoz, ill. a matematikához szükséges feltételeket, hogy megtanulja egyensúlyban tartani a testét. Amint egy gyerek a tévé előtt ül, nem érzi többé a testét. Nem mászik, nem ugrál, nem egyensúlyoz, sőt nem mászik fára sem – azaz nem a testének tanulásával tölti az időt.

- A gyerekeknek tehát lehetőleg minél többet kellene mozogniuk?

- Igen, de nem feltétlenül kell hegyet mászniuk. Az egyik legcsodálatosabb testtanulási gyakorlat az éneklés. Eközben ugyanis a gyermek agyának olyan virtuóz módon kell a hangszalagokat modulálnia, hogy hajszálpontosan a megfelelő hang jöjjön ki. Ez a lehető legjobb finommotorikus gyakorlat és ugyanakkor ez a feltétele minden későbbi, nagyon differenciált gondolkodásmódnak is.

Ráadásul az éneklés esetében egy nagyon komplex kreatív teljesítményről van szó. Hiszen a gyereknek az egész dalt fejben kell tartania ahhoz, hogy egzakt módon a megfelelő időpontban eltalálja a megfelelő hangot. És a kórusban megtanul alkalmazkodni is a többiekhez – ami a szociális kompetencia egyik feltétele.

Ezen kívül a gyerekek valami csodálatos dolgot is megtapasztalnak: azt ugyanis, hogy nem tudunk félni, ha énekelünk. Ma már tudják a neurobiológusok, hogy a felszabadult agy éneklés közben nem képes félelemérzéseket mobilizálni. Ezért énekel az ember évezredek óta lefelé menet a pincébe. Nem azért, hogy elijessze az egereket.

- A gyerekek világa ugyanolyan erősen megváltozott, mint a felnőtteké. Ma már nem vagyunk képesek felfogni, hogyan is működnek lényegében a hétköznapi használati tárgyaink. Régebben másképp volt ez. Minden készülék érthető volt. A bicikli, a gőzgép, még az autó is. Egy gyerek szét tudta szerelni a vekkert, megvizsgálhatta a belsejében található fogaskerekeket - és ezzel megfejtethette a mögötte lévő mechanizmust. Ma, az információs társadalom korában a dolgok gyakran oly bonyolultak, hogy az okot és okozatot csak nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk felfogni.

- Hogyan hat mindez a gyermek agyára?

- Az agyunk mindig ahhoz alkalmazkodik, amit lelkesedéssel teszünk. A múlt században az emberek a gépekért lelkesedtek és azzal azonosították magukat. Sőt, ezt a gép-gondolkodást még magukra is alkalmazták. Ez aztán kihat a nyelvre is: a szívünket pumpának nevezzük, és elkopott ízületekről beszélünk, melyeket kicserélünk.

De most hirtelen beköszöntött ez az új korszak. Egyre nehezebb lesz megérteni az okokat és okozatokat. Például, hogy miért is mozog a nyíl a képernyőn jobbra, ha mozgatjuk az egeret. Az értelmi összefüggésnek ez a hiánya azt eredményezi, hogy a gyerekeket egyszer csak nem fogja érdekelni a kauzalitás. Ez az emberi agy fejlődésének egyszerű konzekvenciája. Kvázi megtanulják, hogy a dolgokat a mögöttük rejlő értelem megragadása nélkül kell elfogadniuk.

teljes cikk

Wednesday's child

Monday's child is fair of face,

Tuesday's child is full of grace,

Wednesday's child is full of woe,

Thursday's child has far to go,

Friday's child is loving and giving,

Saturday's child works hard for a living,

But the child who is born on the Sabbath Day

Is bonny and blithe and good and gay

Én szerdán születtem. :)
Sorsokról gondolkodom. Választásokról.
Te csütörtökön születtél.
"Ki a Tejúton járkál, sose tér meg"

Megdöbbent az életünk ezen örök kettőssége. Felnőni annyi, mint felelősséget vállalni tetteinkért, választásainkért. Többé nem más dönt felettünk, saját sorsunk kovácsává leszünk.
De itt a másik oldal. Már posztoltam róla, hogy mielőtt eldönthettük volna, hogy kinyújtjuk a kezünket, az agyunk pár századmásodperccel előtte már kiadta rá a parancsot. Mennyire eleve-elrendelt az életünk? Az örök spirituális vitatéma, megunhatatlan, végtelen variáció a válaszra. És mind igaz. És mind jó. Melyiket válasszam?

Azon gondolkodom, mi okozza bennem a szomorúságot. Félelmet.
"…árnyék vagy! És az életem… napóra!"
Hiszen az idő illúzió. Mégis eljár fölöttünk. Elmegy mellettünk. És találkozhatunk keveset, mindig egymáséi leszünk. És élhetünk két külön életet. De akkor amit együtt töltünk idő, olyan lesz, mint álmodni, majd mindig, újra és újra belelébredni a magányba. Csak kísértjük majd egymást, mint két lidércnyomás egymás mellkasán.

Feküdtem az ágyban miután elmentél. Sírtam, majd kicsit elmerengtem rajtunk. Nyitva volt a szemem. Az ágyamra esett egy hatalmas bogár. Pont az, ami a múltkori pikniken Andival támadt ránk. Lesodortam az ágyról ijedten, majd még öt percig keresgéltem, hogy hova eshetett.

Nem volt sehol. Csak képzelődtem. Pedig ébren voltam. Talán akkor álmodom mikor nem vagy itt, és egyedül akkor vagyok ébren, mikor velem vagy?

Csipkerózsika csókért kiált. Már éppen eleget aludtam nélküled.

Tóth Krisztina: CIZELLÁLT METEOR
„Csillagtalan álom, elfelejtett álom” (szürrealista közmondás)

I

Egy kihűlt napot görgetnek a járdán.
– Möszjő Breton, ma hova lesz a séta?
– És nektek, angyalok? Ha azt előre látnám,
nem öltöznék csillagnak, nem mennék a
véletlen nyomában át a hídon
gyalog, egész a város túlfelére:
de azt álmodtam, meg kell írnom,
milyen az út egy pillantás jegébe.
A folyóparton repült egy menyasszony,
nyolc méter celofán volt a ruhája,
féltem, kialszom majd és elszalasztom,
úgyhogy csillagként indulok utána…
– Möszjő Breton, nem látott üstököst még?!
– Dehogyisnem! Ő lesz a feleségem!
Világít majd, mint tócsában az emlék,
és úgy hagy el, mint testet a szemérem!

II

– Möszjő Desnos, ma hova lesz a séta?
– Édes angyal, ne öltözz háborúnak,
hiszen fehér az arcod, mint a kréta!
– Ma karnevál van… nem mondták az úrnak?
Monsieur Desnos, hová lesz az a csillag?
– Annyit álmodtam rólad, évek óta
kísért a hangod és egy téli illat…
…árnyék vagy! És az életem… napóra!
– Möszjő Desnos, írjon nekem egy verset,
holnap kibontott hajjal jövök érte,
de most mennem kell… holnap is szerethet!
– Menjen csak, angyalom, ha megígérte!
Egy esős napot görgetnek az órák,
csak egy neve van és csak egy alakja
mindennek, mégis, hányféle valóság
illeszthető egy arc mögötti arcra.

III

Akit keresek, úgy van, ha sosem lesz.
Nincs tévedés, a szavak nem hazudnak.
Georgiám, villám a vérbe, kellesz,
lepkebáb-szívű ébrenlét, de unlak!
Az éj dobálja csillagait, én meg…
– Möszjő Soupault, hozhatom a szokásost?
– …ki a Tejúton járkál, sose tér meg,
lenyúzott szélből varrnak neki vánkost!
A nőre gondolok – egy áttetsző pohárban
harangozik a neve, érte jöttem,
kabátban volt és késő délutánban,
téblábolok, mint külváros a ködben…
…pedig itt van a közelemben, érzem,
az összes ablaküveg tőle holdas,
egy cizellált meteorral fülében
a kalapomban ül és engem olvas.

Levelek a szanatóriumból

Hobbifilozófusként az ember gyakran tesz meggondolatlan kijelentéseket. De most mit van tenni? Annyira elhittem, amiket mondtam. Annyira olyan voltam. Képzeletben.


"Time is ticking, It makes me feel content with what I have inside
Constant paranoia surrounds me, Everyone I see is out to get me 　
So I fall face down in a rut I can't seem to get out of
Please wake me, please give me some of it back the feelings I had 　

Sometimes I wish I could be strong like you
It doesn't matter
Each time I wake I'm somehow feeling the truth
I can't handle

Let's get this party started, I'm sick of begging you
You make me dead inside which I give to you
Let's get this party started, You make me feel inside
I want to be the one to make myself sane"

Gyenge gyenge gyenge életképtelen gyenge semmirekellő gyenge. "Dead beat"

Question of Time

Rosszkor a jó helyen, vagy jókor a rossz helyen?

Érezhetjük így, még ha lehetetlen is, hogy így legyen. Ha viszont az idő illúzió, hogy történhet meg, hogy ugyan azon dolog időtől függően hatnak ránk negatívan, vagy felemelően? Azt gondolom, amennyiben az idő a tudatunk szülöttje, úgy kell gondolnunk az ilyen helyzetekre, mint egy azon dolog különböző aspektusaira. Ha innen nézem ez maga a mennyország, ha viszont onnan, akkor egészen pokolian hat.

Ez volt a főcím, már látom magam, ahogy a már említett Mr Nobody-s munkám egyik epizódjában fejtegetem a témát.

Nem véletlen pont ezt, hiszen most nagyon nyomaszt valami, aminek úgy kéne örülnöm, mint majom a farkának. Egészen pontosan azért, mert úgy érzem, túl vagyok terhelve és egy új kihívás egyszerűen az összeroppanásomhoz vezet. Már-már szinte eltolnám magamtól azt, ami egyedül számíthat fontosnak az életben. Tegnap és tegnap előtt egészen mély depresszióba estem, már-már halálvágyam volt. Szerencsére azt tettem, amit ilyenkor tenni kell, megvártam, hogy elmúljon. :D

Ma már jobban vagyok, de tudom, hogy a következő idő, még búcsút nem mondhatok ennek az időszakos terheltségnek, sok ilyen depresziós napot tartogat még a számomra.

De jobb akarok lenni, jól akarom csinálni.
A minap megkérdeztek tőlem, hogy egy bizonyos dolog - az UFÓ-k :P - hogy illeszkedhetnek az én erősen Isten központú világképembe.
És ma ezen flesseltem, hogy akarom-e még Istennek hívni azt, amiben hiszek. Én régimódi alkat vagyok, de mostanság egyáltalán nem divat Istent nevén nevezni, Erőnek, Energiának, Magasabb rendű tudatnak szeretik hívni, őszintén nem értem, minek bonyolítva a közös nevezőre jutást.
De tehát a minap elgondolkodtam, hogy akarom e még valaha is azt mondani, hogy Istenben hiszek?
Miért akarok ilyen megfoghatatlan dolgokkal ámítani bárkit, akár magamat is?
Egy biztos. Idealista vagyok. És a Jóban hiszek.

Time that heals...

Ahogy a világ egyik leghíresebb designere - Stefan Sagmeister mondaná:

"obsessions make my life worse and my work better"

Mániákusnak lenni tényleg nem nagy élvezet, de őszintén hiszem, hogy nincsenek pozitív, vagy negatív tulajdonságok, csak az lehet jó vagy rossz, amit ki tudunk hozni belőle.
Ha belépünk a szobámba, szemben önarcképek néznek rám lemondóan, ha megfordulunk, egyetlen feladatom megoldásának egyre növekvő számú variációit látjuk: 

"Where is all the TIME that heals?

Ma az ötödik variáció elkészítése (majd elrontása) után nagyon jól szórakoztam a gondolaton, miszerint ha egy idegen jönne be a szobámba, valószínűleg azt hinné rólam, hogy egy narcisztikus tudathasadásban szenvedő mániákus vagyok, aki képtelen magát túltenni a problémáin. Pedig ha tudnák... :D
Ekkor még eszembe jut (pszichológus) Zsuzsi reggeli kiírása, miszerint érdemes lassan kezelni az őrülteket, mert sosem tudhatjuk, mikor jön jól egy őrült a háznál?
S eszembe jut a tény is, hogy adott nekem egy könyvet a problémáimra, ami az Autogén tréning címet viseli. Bár beleolvasnom még nem sikerült, éjszakánként molylepkékre vadászok vele, amiktől betegesen félek. Remélem majd valahogy elmúlik... :D

Megy a fless

Örök talány - vállalt magány

Souls cross ages like clouds cross skies, an’ tho’ a cloud’s shape nor hue nor size don’t stay the same, it’s still a cloud an’ so is a soul. Who can say where the cloud’s blowed from or who the soul’ll be ’morrow? Only Sonmi the east an’ the west an’ the compass and’ the atlas, yay, only the atlas o’ clouds (p. 308).

Megszokott jelmez a tavasz
Korán kelés, kiflievés
Hosszú pislogás a konyhában
játék ezerszín ruhákban
Elmenni, vagy nem menni el
a majálisra - mennyi ember!
Kicsalja őket a kék ég,
annál is inkább, mert én még
nem láttam ilyen kéknek soha,
lehullik rólunk a hétköznapok pora
Táncolunk, magunkat feledjük
gondjaink fátylát levetjük
és meztelen szívvel öleljük
ami szemünk tükréből visszacsillan.

Paleoasztronautika