Itt volt egy kis műsor is, amit végignéztem, bár végig nagyon izgultam, hogy senki ne jöjjön rá hogy illegálban vagyok ott.
Viszont a japán család, akinek az asztalához ültem, nagyon megkedveltek, így a konferencia szervezésében lévő játékokba is beszerveztek. Itt az volt a feladat, hogy oda kellett menni valakihez, és "utalni neki valamire".
Én ebben nem akartam részt venni, de szinte odavonszoltak a családfőhöz, aki már nagyon várta, hogy mit mondok neki. Valahogy így biztatott:
"Gyerünk már, mi lesz?"
Én meg:
"Jó-jó, egy perc...."
És ekkor beugrott, gyorsan odasúgtam neki:
"De úgyis csak egy perc az egész..."
"Áhá!" - mondta ő.
Nagyon meglepődtem. Vajon mire gondolhatott? Mit hisz, mire jött rá? Hiszen én magam sem tudom, hogy mire gondoltam. Sebaj. Biztos nem ez a lényeg.
És tényleg nem. Attól a pillanattól, hogy én a fülébe súgtam, ahogy utána egymásra néztünk és minden energia ami közénk szorult, megváltozott. Lett köztünk valami intimitás, amit nem úgy értek, hogy hirtelen vonzódni kezdtem volna a csúnya bácsihoz - bár volt az egészben valami merőben bensőséges érzés - de egyszerűen minden merőben más lett utána. És ki is derült, hisz a feladat után elárulták a szervezők, hogy mi a játék lényege:
A közös titkok mélyítik el a kapcsolatokat.
Valami, ami csak kettőnké, egyből "mi-t" csinál "belőled és belőlem." Ez egy szövetség, amit mindkettőnk közös érdeke, hogy ápoljunk.
 |
| Milyen visszafogott és mégis sokatmondó utalás az initimitásra... |
Nos, miután ez a blog a lelki fejlődésemet hivatott lekövethetővé tenni, így azt is át kell gondolni, hogy mi végett álmodtam ezt. Ó csak nem? Egy vágyálom... :D
Elnézést az indokolatlanul sok "...-ért," de mégis csak ez a legbensőségesebb írásjel, nem-e?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése