Múlandó

If this is the life - why does it feel soo good to die today?

Ez a dal megy egész nap a fejembe. :)
Tipikusan az az alkat vagyok, aki a legkisebb stressz hatására is megbetegszik, akire a hormonális változások brutális elemi erővel hatnak, nem is beszélve a frontokról, a bolygóállásról, az ég színéről (a szárnyas hangyákról tényleg ne) és gyakorlatilag minden egyébről. Mert lássuk be, gyöngécske idegrendszeremet a legminimálisabb változás is nyomorba dönti.
De hát mit tehet az ember?
Én általában ezt egyfajta érzéketlenséggel oldom meg. Minek is kéne mindenre reagálni? Nyilván eléggé megviselne. Ha rajtam már különösebb érzelmek látszanak, az rosszat jelent. Nagyon rosszat...
És itt jön a kérdés:
Akkor a magukat érzékenynek mutató emberekkel mi a pina van?
Sosem értettem, mindig is valamiféle színlelésnek tűnt, mikor valaki láthatóan mélységesen meghatódik, le van nyűgözve, el van kámpicsorodva vagy sorolhatnám tovább, milyen érzéseknek lehet még látványos megjelenési formája. Persze nyilván nem játsszák meg magukat az emberek így kollektíven és csak én vagyok az egyedüli true face. Nem erre akarok kilukadni. Csak azt mondom, rám az ilyen reakciók mindig is olyan hatással voltak, hogy azt érzem, megmerevedek, lefagyok és nagyon erős ellenérzésem támad a kommunikációval kapcsolatban az ilyen emberek felé.
Ez csak kitérő volt.
Ott tartok, hogy gyöngék az idegeim és mit tehetnék, ha például valaki hazugsággal vádol egy ilyen tök megdöbbentő (mégis minek hazudnék) helyzetben és ez annyira elkeserít, hogy hurrikánként ragad magával az érzés, hogy az illetőt felrúgjam és sírva elrohanjak? De legalább sírva elrohanjak...

Mert ugye a rosszullét - már tudom, múlandó érzés. Egyszerűen csak ki kell várni, míg abbamarad.
De olyan hosszan tud tartani, még olyankor is, mikor teljesen átlátja az ember, hogy miért. Talán még azt is tudom, hogy ez meddig tart. De mi van, ha ezt túl soknak ítélem? És különben is, mi van addig?!

Talán nem kéne szomorú dalokat hallgatnom. Talán csak az Inspector Norse-t kéne egész nap.