Az ego magva

Továbbra is a Tolle könyvet olvasom, azaz hallgatom.
Bizonyos részekre folyton visszatekerek, szóval elég lassan haladok, de nem szeretném felszínesen kezelni a dolgot. Egyben már biztos lehetek:
Jókat ír az ego-ról és nagyban segítségemre van írásaival a megértésben. Viszont akad egy észrevételem: "az ego rossz, gonosz, defekt, betegség" hangoztatja, hiszen tudjuk jól, csak szenvedést okoz végső soron és meg-nem-értést. Amire nem kaptam választ, az az, hogy ez esetben milyen alapon van ilyenünk? Mi célunk vele? Mi ad neki létjogosultságot? Na ez nem derül ki és ez eléggé zavaró számomra. Ha spirituálisan próbálunk gondolkodni, akkor felszínesnek hat, ha nem értjük meg a rendszert teljes egészében.
Én most nem akarok kitérni a miértekre, inkább csak bigott módon ajánlom továbbra is a Beszélgetéseket.

Minderről, mellesleg csak azért írtam, hogy átérezzük, mennyire foglalkozom ezzel a témával.
Ma nagy sérelem ért, valaki nem úgy kezelt, ahogy szerintem az fair. - Imádom ezt a szót.
Mikor hazajöttem, először rendet kellett raknom a ruhásszekrényben és megválnom pár dologtól - ez a két dolog különösképp nyugtató hatással bír rám nézve - majd még sétálni is elmentem, s egész úton hazafelé azon gondolkodám, hogy miért volt abban a helyzetben nekem igazam. Miért voltak ők igazságtalanok. És persze, szokás szerint sikerült olyan választ találnom, amiben bárki megértheti, hogy nekem van igazam.

Ügyes.

Csak nem szolgálja a javamat. Azt hiszem, Zsuzsi szólt valamit, amiről bevillant, hogy az egész mai vonatutamon azon flesseltem, hogy hogyan lehet észrevenni, ha az emberből az ego-ja beszél. Először azt kellett belátnom, hogy túllihegtem a dolgot. Egyáltalán nem volt olyan a helyzet, ami miatt most így kéne vernie a szívemnek. Egy kis sérelemről volt szó, még azt is észrevettem, hogy nem is nekem szólt a jelenet. De miért pörögtem ennyire bele? Teljesen fel voltam háborodva, hogy velem igazságtalanok voltak, és mint tudjuk, az igazságtalanság megbocsájthatatlan BŰŰŰŰN. :D
Igen, kicsit elfelejtettem, hogy milyen fennhangon tudom hirdetni az igazság sokszínűségét.
Igen, kicsit túlkaptam azon, hogy miért kezelnek (a nagybetűs) Engem úgy, ahogy.

És nem is kicsit, de nagyon vidítónak találom, hogy észrevettem NEM-magam egy ilyen helyzetben.
Szeretem őket, és megértem őket. Ámen. :D

még annyi

És még annyi jutott eszembe, a jövőt elemző csávóról, nem tudom, hogy írtam-e már erről:
Még régebben olvastam egy cikket, amiben arról volt szó, hogy természetesen tudományos körökben is kutatják a jövőt és egy nagyon ígéretes kísérletről írtak.
Azt már tudjuk, hogy a múltunk befolyásolja a jelenünket. De befolyásolhatja-e a jelenünket a jövő? :D
Az előbb említetteket egy nagyon egyszerű kísérlettel már bizonyították: kísérleti alanyoknak pozitív és negatív üzeneteket hordozó képeket mutattak. Egy-egy alanynak csak egy fajtát egyszerre. A Kísérletből kiderült, hogy azok, akik pozitív jelentéstartalmú képeket mutattak, utólag könnyebben és szebben fejezték ki magukat a kísérlet második felében, amiben arra kérték őket, jellemezzenek valami számukra szép, kellemes dolgot. Akik előbb negatív jelentésű képeket láttak, jelentősen nehezebben szedték össze a gondolataikat.
Ez idáig elég magától értetődő.
De hogyan használták ezt a kísérletet a jövő jelenre való hatását illetően? Nagyon egyszerűen: Megfordították a kísérletet. Előbb kellett beszélni a kellemes és pozitív dolgokról és utólag mutogattak képeket. Az eredmények állítólag megdöbbentőek.
Ha minden igaz, és a kutatás eléri a megfelelő kísérletszámot (ezt elvileg hosszú évekig csinálják) akkor akár be is bizonyíthatják, hogy a jövőnk is formálja a jelenünket. Vagy épp a jelen a jövőt?

Valse Triste

Weöres Sándor: Valse Triste

Hűvös és az öreg este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este. 

Minden jel...

Szóval mostanában valamiért elkezdődött egy szinkronicitás hullám az életemben. Történik velem valami, látok valamit, hallok valamiről és az életem egy teljesen más helyzetében megint látom, hallom, megtörténik. Annyira furcsa, nem is értem, hogy mit akar ez jelenteni?

Tegnap előtt este egy osztálytalálkozóról siettem haza a Király utcán. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a kirakatból egy életnagyságú ló figyel ami mellett elhaladok. De nem is ló. Ez egy lámpa. Mááh. Másnap erről a lóról hallgatok előadást a suliban. Meg a dizájner drogokról - fehér csíkokkal volt kiírva hogy "Mephedrone" szép volt. Nem tipográfiai értelemben.
Tegnap előtt egy kekszet hagytam az asztalon Zsuzsinak. Azt írtam rá: "Eat me, Alice!"
Tegnap este elsétáltunk a városligetbe ahol valaki fehér nyulakat fújt a járdára. Őt követtük. Nem mondom, eljutottunk csodaországba. Annyira varázslatosan szép volt a városliget, amilyennek talán még nem is láttam. Teljesen megváltozott a tudatállapotom, ami egész nap merengő volt, most már valami pszichedelikus flessbe torkollt.

Sokszor eszembe jut, hogy jó lenne. Hogy mennyi mindent kipróbálnék még. De a szívem nem bírja. Most is érzem, pedig nem kéne éreznem. De valamiért folyton jelez, nem akarja, hogy egy percig is figyelmen kívül hagyjam.

Tegnap megnéztük a "The Illusionist" című animációs filmet. Kedves és szép.

Tavaszi fáradtság

Az idő szalad, múlik, kifolyik a kezemből én pedig fáradtan pislogok utána.

Az álmaim olyan intenzívek, mint ha ébren lennék. Ha felébredek, azt érzem, most jöttem onnan, nem azt, hogy álom volt. Más emberek bőrében vagyok. Jó és rossz emberek bőrében. Erőszakos vagyok és erőszakot tesznek rajtam. Kiver a verejték, ha csak eszembe jut.

Ma tömtem

Ma tömtem a kaját.
Mindig tömöm.
De ma többet tömtem.
A reggelim után még megettem a sulirudat is, ami addig csöndben csücsült egy sarokban és lekonyult szájjal várta, hogy valaki rá is figyeljen.
Aztán jöttek a nyusztok. De akármennyit rajzoltam, Petinek csak annyi jött át, hogy autista vagyok, ha nem beszélek, csak rájuk mutogatok.
Holnap megmondom neki, hogy mindig, amikor lemondóan néz rám, egy kis nyuszt - valahol a világ egyik átellenes pontján - sírva fakad.

szomorú nyuszt a világ átellenes pontján

a nagyszüleim esküvői fotója

Egy vidám bejegyzés

Mostanában elég nyomott, depresszív voltam.

Mindazonáltal úgy gondolom, már megtörtént az a tudatállapot váltás az életemben, ami után már el tudom dönteni, hogy mennyire hagyom, hogy hasson rám egy hangulat. Ha rossz kedvem van, már nem tud igazán rossz lenni, hiszen tudom, hogy elmúlik. Nem sodródom vele.
Furcsa nekem ezt ide leírni, mert úgy gondolnám, hogy az ilyesmit mindenki megéli, legyen akármekkora teljesítmény, az ígyis- úgyis személyes léptékű marad.
De mostanában meginogtam ebben. A környezetemet látva, szinte azt gondolnám, hogy az emberek nem is törekednek a kontrollra, hanem egyenesen szeretnek sodródni.

Azt is észrevettem egy ideje, hogy élvezettel nézem mások döntéseit és az abból adódó helyzeteket, amikbe csöppenek. Pont olyan, mint egy-egy film, amit meg lehet nézni és elgondolkodni, érzelegni, vagy épp szórakozni lehet rajta. Bár a filmeket soha nem szerettem, legalábbis az érzelmekre irányuló részeket mindig azon a bizonyos üvegfalamon keresztül szemléltem.
A valós helyzetekbe sem kívánok belevonódni. Biztos vagyok benne, hogy én élném azt az életet, ami a másé, ha azt kéne éreznem, vagy gondolnom, amit ő. Érzéketlen vagyok?
Nem hiszem, hogy valakit a döntései, a gondolatai, vagy az érzései alapján/miatt szeretünk. Szerintem egymást az együtt töltött idő minősége alapján szeretjük - meghatározható esetben - vagy van a másik eset, amikor semmi alapon, minden ok nélkül csak szeretjük egymást.
Most nyilván nem arra gondolok, hogy valaki csak akkor a barátom, ha mindig nagyon jól szórakozunk egymás mellett. És nem azt mondom, hogy ha rossz kedve van annak akit szeretek, akkor nem lesz azonnal nekem is rossz a kedvem. Mert de. Inkább arra gondolok, hogy nem tartom meg az érzést, hanem elengedem, gyakorlatilag azonnal. Fáj az, hogy neki fáj valami, de nem fáj az, ami neki fáj. Szerintem a legmegbízhatóbb támaszt akkor adom, ha én pozitív maradok. Nem ugrok  a másik után kútba, hanem megállok a szélén és kisegítem onnan. Azaz én így látom ezt az egészet.

 Azt gondolom mellesleg, hogy bevonódhat az ember, ha az a fejlődését szolgálja, vagy szórakoztatja, de felesleges azt feltételezni, hogy szükség van az ő együtt érzésére, vagy hogy bárkinek valós szüksége lehet más véleményére. Nyilván, bizonyos szinteken ez egy működőképes dolog, de az út végén, vagy ahogy az angolok mondják, a nap végén ezek jelentéktelen dolgok lesznek.

Engem szavak nélkül, látványos jelenetek nélkül tanítottak meg törődni a másikkal és bár sok szenvedést okozott ez, nagyon hálás vagyok érte utólag. Már tudom, hogy ha a másik egyszerűen csak ott van, az őszintébb, mint ha vigasztalni próbálnám.

Igazából ez már kitérő volt, nem erről akarok beszélni. Az elején belekezdtem, hogy már a rossz hangulatom sem a régi. Hogy is lehetne?
Hogy is lehetne, amikor ennyire érzem a "gondviselést?" Szinte sírni tudnék, mikor néha egy pillanatra összeáll a kép. Mikor látom a már általam bejárt utat és egyszer csak megértem, minden el volt rendezve. Most is minden terv szerint halad. Hogy ki tervezte így? Én? Vagy Isten? Lényegtelen. Mi tervezzük így. Minden vágyam valóra válik. Emlékszem, még egészen kisgyermekként hogyan terveztem az életem. Vissza gondolom és már látom, pont itt tartok. Emlékszem, mikor előre tudtam, hogy kit fogok szeretni és rátaláltam. És minden felismerésemre is emlékszem, már számtalan van, és egyre erősebb leszek tőlük.
Jöjjön még egy kis érzelgés. Még kettő.
Megbocsájtottam. Az álmokból tudom és az érzéseimből. Nyilván leszek még frusztrált, de valami megváltozott. Megértés van bennem és szeretet.
Kettő. Annyira vágytam a szerelemre, hogy nem vettem észre, hogy megtaláltam. Hiszen még csak egyszer voltam szerelmes, még éltem hajnalán. És aztán örökké, így nehéz észrevenni a változásokat. Szerintem ez az örökké szerelmesnek levés, amúgy, ami egy idő után már nem is személyhez kötődik, része a folyamatnak, aminek a végén egy lány ráébred, hogy már nő.
És én kezdem ezt érezni, szinte hirtelen, pedig a folyamat minden egyes szakaszát le tudtam követni, mégis meglepődöm rajta, hogy eljött az időm.
Tehát ezt érezvén sokat gyötrődtem mostanában, mint a világ szép lány a világ végi várban, aki hajába virágot tűzött és úgy várt.
De soha nem tartanék ott, ahol most tarok, soha nem értettem volna meg, milyen elhivatottnak lenni, és milyen küzdeni valamiért, annyira akarni azt, ha az utóbbi időben lefoglalt volna egy konkrét ember szeretete. Erre ébredtem rá. Meg arra, hogy emlékszem a tervre és látom, mit hogyan ütemeztem, Szinte látom a jövőt.

DEVECSERI GÁBOR : IMÁTLAN IMA

Befejezni a napot szépen,
bízni az óra örömében,
az álom hajóján kivárni,
szeretteinknek jót kivánni,
élőnek, holtnak, szeretteink
szeretteinek szép rend szerint,
örömet kivánni mindahánynak
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kivánni az örömnek.

Juhász Gyula: Mese

Egy világvégi házban
világszép lány lakott,
világ végére néztek
ott mind az ablakok.
Nem járt előtte senki,
nem látott senkit ő,
az Óperencián túl
megállt a vén idő.
A világszép lány
nézte a csillagos eget,
tavasz táján szívében
valami reszketett.
Hajába rózsát tűzött,
valakit várt nagyon,
de csak a csillag
nézett be a kis ablakon.
S a csillag oly közömbös,
hideg és halovány.
S hiába várt örökké
a világszép leány.

Tolle, tolle, tolle...

Egyáltalán nem szimpatikus az az ember. - Eckhart Tolle.
Megnéztem tőle interjúkat és a hátamon feláll a szőr...
És Őszintén kétlem, hogy meg lenne világosodva!

Egyszer már elkezdtem olvasni az egyik könyvét, de miután nem volt szimpatikus, elég sok mindent a szöveg mögé képzeltem és abba is hagytam az olvasást, mert nem tetszett. S evégett nagyon sokáig nem is próbálkoztam újra vele, hisz minek?

De egyik nap egyik barátnőmnél unalmamban el kezdtem lapozgatni ugyan ezt a művet.
Szó volt benne a tárgyfüggőségről, és bizony mondom, nagyon érdekes, hiteles volt!
Úgy döntöttem, mégis elolvasom.

Hangoskönyvként letöltöttem, mert vonaton azt jobban szeretem, mert akkor kifelé is lehet nézni az ablakon. Dupla élvezet!
Még nem hallgattam végig, így nyilván lassabb a folyamat, de legalább felfogom.
Azt kell mondanom, meglepődtem, sokkal tárgyilagosabb a könyv, mint ahogy emlékeztem. Nem akar az érzelmekre hatni, nem fellengzős, pedig nekem kajakra ez rémlett.

- Ma nagy sikert arattam a "buci" és "fless" szóhasználatommal, s munkáimat, majd mások munkáit is a "nagyon fless" vagy a "nagyon buci" esetleg a "fless buci" jelzőkkel illették. -

Tehát most olvasom Eckhart Tolle: Új Föld című könyvét és egyelőre merem is ajánlani.
Egy kis ízelítő, a bevezetés, ami eléggé tetszett:

A Föld 114 millió évvel ezelőtti reggele, kevéssel napkelte után: a bolygón legelőször jelenik meg virág, s kinyílik, hogy befogadja a Nap sugarait. E jelentős, a növények életében evolúciós átalakulást jelző pillanatot megelőzően a bolygót már évmilliók óta borította növényi vegetáció. Az első virág valószínűleg nem élt hosszú ideig, s a virágok sokáig bizonyára ritka és elszigetelt jelenségek maradtak, mert a körülmények még nem kedveztek bolygószerte való megjelenésüknek. Ám a kritikus küszöb egyszer mégis csak elérkezett, s azon a napon az egész bolygón hirtelen szín- és illatrobbanás zajlott le.

Sokkal később ezek a finom és illatozó lények, amelyeket virágoknak nevezünk, egy másik faj tudatfejlődésében kaptak fontos szerepet. Az embereket rendkívüli mértékben vonzották és lenyűgözték a virágok. Az emberi lények tudatfejlődése során valószínűleg a virág volt az első olyan dolog, amit nem hasznossága miatt, más szóval nem az életben maradásukban betöltött szerepe miatt értékeltek. A virágok számtalan művészt, költőt és misztikust ihlettek meg. Jézus azt javasolja, hogy merengjünk el a virágok fölött, és tanuljunk tőlük élni. Buddháról azt mesélik, hogy egy alkalommal „szótlan szentbeszédet” tartott: kezébe vett egy virágot, majd merengve nézte. Némi idő után a jelenlevők egyike, Mahakasyapa szerzetes, elmosolyodott. Azt mondják, egyedül ő értette meg a prédikációt. A legenda szerint ezt a mosolyt (más szóval: felismerést) adta tovább az egymást követő huszonnyolc mester, és sokkal később ez vált a zen gyökerévé.

A virág szépségének meglátása rá tudott ébreszteni embereket – még ha csak rövid időre is – arra a szépségre, ami legbensőbb lényük, valódi természetük esszenciális (lényegi) része. A szépség első fölismerése az emberi tudatfejlődés egyik legjelentősebb eseménye volt. Az öröm és a szeretet érzése esszenciájában kapcsolódik ehhez a felismeréshez. Anélkül, hogy annak teljesen tudatában lennénk, a forma szintjén a virágok annak a kifejeződései lettek számunkra, ami bennünk a legmagasabb rendű, legszentebb és végső soron formamentes. A virágok, amelyek tünékenyebbek, éteribbek és finomabbak, mint azok a növények, amelyekből előemelkedtek, egy másik birodalom hírnökeinek, a fizikai formák világa és a formamentes között húzódó hidaknak a szerepét kapták. Nemcsak az illatuk volt olyan, amit az emberek finomnak és kellemesnek tartottak, hanem emellett a lélek világából is „illatot” hoztak. Ha a „megvilágosodás” szót a hagyományosan elfogadottnál tágabb értelemben kezeljük, akkor tekinthetünk úgy a virágokra, mint a növények megvilágosodására.

Bármely világ – ásványvilág, növényvilág, állatvilág vagy embervilág – bármely életformájáról azt mondhatjuk, hogy „megvilágosodáson” megy keresztül. Ez azonban rendkívül ritka jelenség, mert az már több mint evolúciós előrelépés: fejlődése folyamatosságának megszakadását, a Lét egy teljesen eltérő szintjére való ugrást, és legfőképp az anyagiság csökkenését jelenti.

Mi lehet súlyosabb és áthatolhatatlanabb a kőnél, minden forma legsűrűbbjénél? Néhány kő molekuláris szerkezete mégis változáson megy keresztül, kristállyá alakul, s a fény számára így már átjárhatóvá válik. Egyes széndarabok, elképzelhetetlenül hatalmas hő és nyomás hatására gyémánttá válnak, illetve bizonyos nehéz ásványok egyéb drágakövekké.

A legtöbb csúszómászó hüllő, minden teremtmény legföldhözragadottabbja, évmilliók óta változatlan maradt. Néhányuk azonban tollat és szárnyat növesztett, és madárrá vált, legyőzve így a gravitáció erejét, amely őket oly sokáig fogva tartotta. Nem a csúszó-mászó mozgásuk vagy a járásuk vált jobbá, hanem „transzcendáltak”: teljesen felülemelkedtek a csúszásmászáson és járáson.

Az emberi lélek számára időtlen idők óta különösen jelentős szerepet játszottak a virágok, a kristályok, a drágakövek és a madarak. Persze, ők is – mint minden életforma – a mögöttes, egyetlen élet, egyetlen tudat pillanatnyi ideiglenes, múló megnyilvánulásai..