Egy vidám bejegyzés

Mostanában elég nyomott, depresszív voltam.

Mindazonáltal úgy gondolom, már megtörtént az a tudatállapot váltás az életemben, ami után már el tudom dönteni, hogy mennyire hagyom, hogy hasson rám egy hangulat. Ha rossz kedvem van, már nem tud igazán rossz lenni, hiszen tudom, hogy elmúlik. Nem sodródom vele.
Furcsa nekem ezt ide leírni, mert úgy gondolnám, hogy az ilyesmit mindenki megéli, legyen akármekkora teljesítmény, az ígyis- úgyis személyes léptékű marad.
De mostanában meginogtam ebben. A környezetemet látva, szinte azt gondolnám, hogy az emberek nem is törekednek a kontrollra, hanem egyenesen szeretnek sodródni.

Azt is észrevettem egy ideje, hogy élvezettel nézem mások döntéseit és az abból adódó helyzeteket, amikbe csöppenek. Pont olyan, mint egy-egy film, amit meg lehet nézni és elgondolkodni, érzelegni, vagy épp szórakozni lehet rajta. Bár a filmeket soha nem szerettem, legalábbis az érzelmekre irányuló részeket mindig azon a bizonyos üvegfalamon keresztül szemléltem.
A valós helyzetekbe sem kívánok belevonódni. Biztos vagyok benne, hogy én élném azt az életet, ami a másé, ha azt kéne éreznem, vagy gondolnom, amit ő. Érzéketlen vagyok?
Nem hiszem, hogy valakit a döntései, a gondolatai, vagy az érzései alapján/miatt szeretünk. Szerintem egymást az együtt töltött idő minősége alapján szeretjük - meghatározható esetben - vagy van a másik eset, amikor semmi alapon, minden ok nélkül csak szeretjük egymást.
Most nyilván nem arra gondolok, hogy valaki csak akkor a barátom, ha mindig nagyon jól szórakozunk egymás mellett. És nem azt mondom, hogy ha rossz kedve van annak akit szeretek, akkor nem lesz azonnal nekem is rossz a kedvem. Mert de. Inkább arra gondolok, hogy nem tartom meg az érzést, hanem elengedem, gyakorlatilag azonnal. Fáj az, hogy neki fáj valami, de nem fáj az, ami neki fáj. Szerintem a legmegbízhatóbb támaszt akkor adom, ha én pozitív maradok. Nem ugrok  a másik után kútba, hanem megállok a szélén és kisegítem onnan. Azaz én így látom ezt az egészet.

 Azt gondolom mellesleg, hogy bevonódhat az ember, ha az a fejlődését szolgálja, vagy szórakoztatja, de felesleges azt feltételezni, hogy szükség van az ő együtt érzésére, vagy hogy bárkinek valós szüksége lehet más véleményére. Nyilván, bizonyos szinteken ez egy működőképes dolog, de az út végén, vagy ahogy az angolok mondják, a nap végén ezek jelentéktelen dolgok lesznek.

Engem szavak nélkül, látványos jelenetek nélkül tanítottak meg törődni a másikkal és bár sok szenvedést okozott ez, nagyon hálás vagyok érte utólag. Már tudom, hogy ha a másik egyszerűen csak ott van, az őszintébb, mint ha vigasztalni próbálnám.

Igazából ez már kitérő volt, nem erről akarok beszélni. Az elején belekezdtem, hogy már a rossz hangulatom sem a régi. Hogy is lehetne?
Hogy is lehetne, amikor ennyire érzem a "gondviselést?" Szinte sírni tudnék, mikor néha egy pillanatra összeáll a kép. Mikor látom a már általam bejárt utat és egyszer csak megértem, minden el volt rendezve. Most is minden terv szerint halad. Hogy ki tervezte így? Én? Vagy Isten? Lényegtelen. Mi tervezzük így. Minden vágyam valóra válik. Emlékszem, még egészen kisgyermekként hogyan terveztem az életem. Vissza gondolom és már látom, pont itt tartok. Emlékszem, mikor előre tudtam, hogy kit fogok szeretni és rátaláltam. És minden felismerésemre is emlékszem, már számtalan van, és egyre erősebb leszek tőlük.
Jöjjön még egy kis érzelgés. Még kettő.
Megbocsájtottam. Az álmokból tudom és az érzéseimből. Nyilván leszek még frusztrált, de valami megváltozott. Megértés van bennem és szeretet.
Kettő. Annyira vágytam a szerelemre, hogy nem vettem észre, hogy megtaláltam. Hiszen még csak egyszer voltam szerelmes, még éltem hajnalán. És aztán örökké, így nehéz észrevenni a változásokat. Szerintem ez az örökké szerelmesnek levés, amúgy, ami egy idő után már nem is személyhez kötődik, része a folyamatnak, aminek a végén egy lány ráébred, hogy már nő.
És én kezdem ezt érezni, szinte hirtelen, pedig a folyamat minden egyes szakaszát le tudtam követni, mégis meglepődöm rajta, hogy eljött az időm.
Tehát ezt érezvén sokat gyötrődtem mostanában, mint a világ szép lány a világ végi várban, aki hajába virágot tűzött és úgy várt.
De soha nem tartanék ott, ahol most tarok, soha nem értettem volna meg, milyen elhivatottnak lenni, és milyen küzdeni valamiért, annyira akarni azt, ha az utóbbi időben lefoglalt volna egy konkrét ember szeretete. Erre ébredtem rá. Meg arra, hogy emlékszem a tervre és látom, mit hogyan ütemeztem, Szinte látom a jövőt.

DEVECSERI GÁBOR : IMÁTLAN IMA

Befejezni a napot szépen,
bízni az óra örömében,
az álom hajóján kivárni,
szeretteinknek jót kivánni,
élőnek, holtnak, szeretteink
szeretteinek szép rend szerint,
örömet kivánni mindahánynak
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kivánni az örömnek.

Juhász Gyula: Mese

Egy világvégi házban
világszép lány lakott,
világ végére néztek
ott mind az ablakok.
Nem járt előtte senki,
nem látott senkit ő,
az Óperencián túl
megállt a vén idő.
A világszép lány
nézte a csillagos eget,
tavasz táján szívében
valami reszketett.
Hajába rózsát tűzött,
valakit várt nagyon,
de csak a csillag
nézett be a kis ablakon.
S a csillag oly közömbös,
hideg és halovány.
S hiába várt örökké
a világszép leány.