A kettősség gyönyörködtet.

Két kedvenc részem van benne:
Az egyik, amit a kisbabákról mond a végén. Végre egy emberi gondolat róluk.
A másik kicsit előbbről: mikor vagyok sebezhető? "Ha kirúgnak - ha ki kell rúgnom valakit. Ha visszautasítanak - ha vissza kell utasítanom valakit. Ha meg kell kérnem a feleségem, hogy szexeljünk - ha meg kell kérnem a férjemet, hogy szexeljünk." Stb. 

Mi lehet szebb egy szép dolognál? Két szép dolog. Engem semmi sem gyönyörködtet jobban, mint a kettősség. De vissza is emlékeztet egy régebbi posztomra az álmaimról:
Üldöznek - üldözöm őket. Bántanak - bántok valakit.
Amikor a szerepcserés álmaimról írtam.
És menjünk visszább. Amikor az álmodás céljáról írtam. Azaz egy feltevést említettem, amiben az áll, hogy azért álmodunk, mert a lelkünk jobb emberré akar nevelni minket.

Talán mikor zaklatott vagy, vagy épp elfojtod a zaklatottságot, akkor az álmaid épp azért olyan zaklatóak, hogy azt éreztessék veled, hogy igen is sebezhetőnek kell lenned?
És talán épp ezzel akar erősebbé tenni?
Olyan szép.
A kettősség gyönyörködtet.

pár perccel ez után:
"Szerinted lehet valakit akit szeretsz valaha nemszeretni?"

"Szerintem lehetséges így dönteni, viszont azt gondolom, a lelkünk sosem döntene így."