Párhuzam

Most ébredtem.
Nem nagyon szoktam egyből ideülni és írni de most nem bírom ki estig.
Már meséltem korábban ezekről az álmokról, de nem vagyok benne biztos, hogy értelmesen fejeztem ki magam.

Olyan mint ha az álmok nem belőlem jönnének. Történetek, amikhez nincs közöm, emberek, akiket nem ismerek. És mind én vagyok. Végig tudok magamról, de ahogy elkezdődik a történet ugrálok a testükben. A tudatom sem az enyém, a gondolataim, sem az érzéseim, sem a történetem. És az egészben a legijesztőbb az ugrálás. Az előbb menekültem valaki elől, most előlem menekül ugyan ez az ember. Az előbb valakibe segítségért karoltam, most tartom ezt az embert.

Egész életemben próbáltam elhatárolódni és most mindenben részt kell vennem. Még ha egyszerű történetek is, mindig megbújik bennük az erőszak, a tragédia. Máskor meg elviselhetetlenül nyugodt és semmilyen. Mások vagyunk. Én meg most mind. De minek? Mi célom ezzel?
Kívülről olvasni biztosan izgalmasan hangzik. Pont, mint egy film. Mint egy könyv: Lois Lowry - Az emlékek Őre.
De megélni végtelenül ijesztő. Feloldódni annyi mint elveszni, mint meghalni.
Itt a könyv, alatta még pár személyes gondolat:

"A tizenkét éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő társadalmat a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik, egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak..."
Ő lesz az emlékek őre, akinek számon kell tartania minden elfeledett, fájó és félelmetes emléket..

Gyerekként nagyon szerettem ezt a könyvet. Annyiban vág ide, hogy mások életét megélni teher. Teher, amit épeszű ember nem vállal. talán.
De ha én hiszem, hogy álmaink funkciója közelebb kerülni saját jóságunkhoz, akkor fel kell tennem a kérdést: Mi célom ezzel? Együttérzés?
Könyörgöm. Nem vagyok érzéketlen. :D Ha belemegyek a szenvedésbe, ha nem, amíg nem vagyok szociopata, igenis hatnak rám a külvilág ingerei. Valami másról lesz szó, azt érzem.

Még a párhuzamos életekről beszélnék akkor. Előző életekről már őszintén nem szeretek. Sem idős lelkekről, bár azt talán soha nem is szerettem. Nincs idős lélek. Egy lélek van, ugyanazzal a korral. Ebbe jó lenne már mindenkinek beletörődnie. Idős egót, na azt el tudok képzelni. :D
Azt is be kéne lássuk, hogy spirituális ember nem beszél korról, időről, hiszen az relatív, valótlan. Valós viszont, állandó és örök a tudatosság.
Fiatal léleknek neveztük eddig, aki csak magáról tudott. Akinek minden élményt most kell magába gyűjtenie, hiszen más kárán nem okul és nincs számára más, csak önmaga. És idősnek neveztük, aki tudott hallgatni és meghallani, aki másokra is tudatos tud lenni és azok élményeit sajátjának tekinti.
Mondjuk most ezt.
És ha már az előző életeket firtatjuk - melyek nem léteznek, ha idő sem - akkor se vessük meg, aki ezt próbálja nekünk eladni. Inkább tekintsünk rá így: Van egy élet, amire most erősen tudatos vagy. Amihez valamiért most kötődsz, jobban, mint más életekhez. Igen, érdemes foglalkoznod ezzel. Az a szerep, az a történet most valamilyen jelentőséggel bír az életedben. Járj utána, nézz magadba! Aztán engedd el. És tudd (vagy érezd) hogy a nagy tanítóinknak nem voltak előző életeik. Viszont mind az övék. Az összes élet. Emiatt olyan zsír arcok. Mindre tudatosak. Mindben itt vannak.
És ez a példa lebegjen előttünk is!
Mennyire akarunk tudatosak lenni? Hány életre/lélekre? És hányra vagyunk most képesek figyelni? És mi van akkor ha mind a miénk? Miben változtat ez a belátásunkon?

Ezzel a pár gondolattal búcsúzom ma reggel, jó napot, jó szurkolást!