Már rég nem emlékeztem a pontos tartalmára, ezért könnyedén visszatartott a gondolat, hogy talán még hozzám mérten is túl gyerekes lehet ez a könyv. Nos, ismét sikerült nagyot tévednem. Vannak emberek, akiknek könyörögni tudnék, hogy elolvassa.
A kis herceg bolygóján mindig voltak virágok, nagyon egyszerű virágok, egy sor szirommal, helyet is alig foglaltak, és nem zavartak senkit. Reggel megjelentek a fűben, estére elhervadtak. De ez egy szép napon egyszerre csak kicsírázott, magva a jó ég tudja, honnét került oda, és a kis herceg aprólékos gonddal figyelte a zsenge hajtást, amelyik semmilyen más hajtáshoz sem hasonlított. Ki tudja, nem holmi majomkenyérfa-féleség-e? A vesszőcske növekedése azonban abbamaradt, és a kis növény hozzákezdett a virágkészítéshez. A kis herceg szemmel kísérte, hogyan jelenik meg rajta egy óriási bimbó, és sejtette, hogy csodálatos tünemény fog kibontakozni belőle; a virág azonban végevárhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld szobájában. Nagy gonddal válogatta meg a színeit. Lassan öltözködött, egyenként igazította magára a szirmait. Nyilván nem akart olyan gyűrötten napvilágra lépni, mint a pipacsok. Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában. Úgy bizony! Nagyon kacér virág volt! Így aztán hosszú napokon át tartott a titokzatos öltözködése. Aztán egy hajnalban, éppen napkeltekor, végre megjelent.
Ásított egyet, és azt mondta, ő, aki olyan aggályos pontossággal dolgozott:
- Ó, még szinte föl sem ébredtem... Elnézést kérek... Még meg se fésülködtem...
A kis herceg nem bírta magába fojtani a csodálkozását:
- Milyen szép vagy!
- Ugye? - felelte kedvesen a virág. - És épp egyszerre születtem a nappal...
A kis herceg ebből könnyen kitalálta, hogy a virág nem valami szerény; viszont olyan megható volt!
- Azt hiszem, épp most van a reggeli ideje - tette hozzá a virág kisvártatva. - Volnál szíves gondoskodni rólam?
A kis herceg pedig, mélységes zavarban, sietve kerített egy öntözőkannát, és kiszolgálta a virágot.
Az meg már mindjárt az elején zaklatni kezdte az ijedős hiúságával. Egy napon például, mikor a négy töviséről beszélt, azt mondta a kis hercegnek:
- Most aztán jöhetnek a tigrisek a karmaikkal!
- Az én bolygómon nincsenek tigrisek - jegyezte meg erre a kis herceg. - A tigrisek különben sem esznek füvet.
- Én nem vagyok fű - felelte szelíden a virág.
- Bocsáss meg...
- Különben sem félek a tigrisektől. A huzattól viszont irtózom. Nincs véletlenül valamilyen szélfogód?
"Irtózni a huzattól - gondolta a kis herceg - elég kockázatos kilátás egy növénynek. - Furcsa egy virág ez..."
- Esténként tégy majd bura alá. Nagyon hideg van itt nálad. Rosszul vagy berendezkedve. Ahonnét én jöttem...
De nem folytatta. Hiszen mag formájában jött: más világokról nem tudhatott semmit. Szégyenében, hogy ilyen együgyű füllentésen kapatta rajta magát, kettőt-hármat köhintett, így akart fölébe kerekedni a kis hercegnek.
- A szélfogó?
- Épp azért indultam, de elkezdtél beszélni hozzám...
Erre a virág még jobban köhécselt, hadd furdalja csak a lelkiismeret a kis herceget.
Annak pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel, előbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban. Minden lényegtelen megjegyzést a szívére vett, és kezdte nagyon-nagyon boldogtalannak érezni magát.
- Nem lett volna szabad meghallgatnom - vallotta meg egy napon. - A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskarom-história, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta...
Aztán:
- Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!
....
- Isten veled - mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
- Isten veled - ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
- Ostoba voltam - mondta végül a kis hercegnek. - Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
- Hát igen, szeretlek - mondta a virág. - Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni... Hagyd békén azt a burát. Nem kell.
- De a szél...
- Egyáltalán nem vagyok olyan náthás... Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.
- De az állatok...
- Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.
És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.
- Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan - tette hozzá. - Idegesítő... Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése