Száz év magány II.

Tegnap sikerült befejeznem a könyvet. Azt reméltem, jóval hamarabb túl leszek rajta, mivel az eleje annyira fantasztikus, az embert hajtja előre a kíváncsiság. A vége viszont (természetesen szándékosan) leépíti a cselekményt, mintha körbe körbe haladna mind az idő, mind a történések, az embereket sorra ugyan úgy nevezik el. És miután van ez a leépülés, olvasni is nehezebb, sohasem szerettem mások nyomoráról olvasni.
Viszont én azt mondom, hogy hihetetlen jó regény. Maga a könyv mondanivalója nekem erős párhuzamot mutat az Ember Tragédiájá-val, ami egy személyes kedvencem, mindjárt fel is veszem a Scribd listámra.

Tehát szeretnék tanulságot is levonni a könyvből, hiszen anélkül nem lett volna értelme sem elolvasnom, sem itt írnom róla. Ez a könyv az elidegenedésre, az emberek magányára hívja fel a figyelmet. Miután elgondolkodtam ezen, nem volt nehéz rájönnöm, hogy engem is, nagyon is érint ez a probléma.
Ha fiúgyermek lettem volna a Buendía családban (már pedig az lettem volna), akkor egészen biztosan az Aureliano nevet kaptam volna. A másoktól elkülönülő, magányába mártózó, a valósággal megküzdeni képtelen gyermekek sorát népesítettem volna.
Hogy ezen túllépni melyik irányba érdemes, még nem tudom. Már erősen gondolkodom rajta, de még nem biztos, hogy ott tartok.


Nekem magáról a könyvről Jazon Hernandez művei jutnak az eszembe, aki vallásos képeket, ikonokat fest meg a modern ember szemével, természetfölötti jelenségekkel tarkítva a gépesített poklot.