Ezt a zenét Jonathan Davis csinálja, mindegy, hogy egyedül, vagy többesben, de róla akarok beszélni.
Előtte azonban elmondom, hogy miért is tartom annyira jónak, amit csinál. Édesapámmal közös kedvencünk, ezért nem csoda, hogy amikor arról filozofálgattunk, hogy mitől lesz egy művészi alkotásnak ereje, egyből vele kezdtünk el példálózni.
Először is miután zeneileg nem vagyok túlképezve, egy laikus szemével tudok csak ítélkezni fölötte. Így valószínűleg nem egy gitárszóló, amiért lelkesedni kezdek majd, hanem például (haladjunk logikai sorrendben) a hangulata, ami elsőre megfog, hogy milyen energiákatközvetít nekem, másrészt pedig a dalszöveg, azaz a konkrét mondanivaló, amivel próbál felém közvetíteni valamit a zenész. Ha ez a kettő harmóniában áll egymással, akkor tudom azt mondani, hogy a zene amit hallok, az jó zene. Természetesen itt most nincs szó az instrumentális zenékről, az más.
Na és mitől lesz jó ez a zene, mit jelent az, hogy harmóniában van a hangulat és a mondanivaló? Ellenpéldának azonnal fel tudok hozni egy slágerlistás tinglitangli popzenét, ahol a kiöregedés szélén álló, minden igénynek megfelelni akaró mondjuk férfi énekes szerelmi bánatáról nyivákol, próbál femininnek látszani, mert az minden nőnek bejön és az átlag férfi habitusra egyáltalán nem jellemző fájdalmas érzelgéssel próbál szánalmat (és pusztán ezáltal - érzelmet) kicsikarni a hallgatóból, egy bárki által érezhetően bugyuta kis dallamra.
És akkor itt van pozitív példaképp egy KoRn szám, ami persze a keményrockhoz hűen szintén egy sélsőséges irányba mutat, de mégis, a heavy metal-on belül kiemelkedő zene. Itt nem felesleges keménykedésről van szó, annak ellenére, hogy megjelenik benne a már állatias agresszió, hanem egy természetes érzés, ami a fájdalommal gyakran társul, a düh, harag. Persze ha csak ennyi lenne benne, az még édes kevés lenne, de az érzelmek egész skálája megjelenik ebben a zenében, méghozzá szívből, őszintén. Ezért olyan Nekem Jonathan Davis, mint József Atilla, egy másik nagy kedvencem, aki annyira "Tiszta Szívvel" ír, hogy az automatikusan nekem is fáj, ha azt mondja, "Nagyon fáj" és majdhogynem a vonat alá vetném magam, ha hasonlókról ír.
Ez az a bizonyos szuggesztió, amiről Weöres Sándor úgy ír, mint az egyetlen tudományosan is elfogadottan létező, az ember-léleknek eszköz-nélküli, kényszerítő ráhatása a másik ember-lélekre.
Jonathan Davis, aki többnyire a 90-es évek egyik stílus teremtő zenekarának, a NuMetal atyjainak nevezett banda, a KoRn frontembere. Mindamellett, hogy sikerült olyan zenét csinálnia, amit előtte senki, s egy erőteljes életműve van már önmagában ebben a bandában is, önálló zenészként is turnézik jelenleg, de dalszövegíró és zeneszerzői pályája is említésre méltó. Például ő szerezte a zenéjét és írta a szövegét a Queen of the Damned, azaz a Kárhozottak Királynője című filmnek is, amit szerencsére nem láttam, mert rockker vámpírok vannak benne, viszont a zenéjét imádom. A Zenét, mely egyszerre energetizál és nyugtat, elgondolkodtat, szórakoztat, gyönyörködtet, meghökkent s minden, amit még nyálcsorgás nélkül el lehet mondani.
Tehát nem csoda, hogy kamasz koromban Jonathan volt a plátói szerelmem, mert jó ember, és igazi őstehetség, aki állandó inspirációt jelent a számomra a mai napig, nélküle nem lenne kerek az életem.
Egy dal a KoRn-tól, egy újragondolt formában, akkusztikusan: Throw Me Away
Egy a Queen of the Damned-ből, Jonathan Davis előadásában: Slept So Long
És egy szám J.D. legújabb, önálló lemezéről: Final Days
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése